Vadász- és Versenylap 13. évfolyam, 1869

1869-12-10 / 34. szám

Melléklap a „Yadász- és Versenylap" 34-dik szá mához. D ECEMBER 10. 1869. VADÁSZ ÉS VERSENYLAP. 161 Lembergben lakott, s csak néha szokott pár barát­jával kilátogatni, liogy e vadászkastélyból hadjáratot intézzen rókák-, farkasok — s néha vaddisznókra. Ő igen barátságos uri ember volt, s vadászataira ren­desen meghívott. Illy alkalommal sokat hallottam farkas-kalandokról, s nyilvánított óhajtásomra, hogy én is szeretnék a Canis lupus família érdemes tagjai­val közelebbi ismeretségbe jutni: egész készséggel megigéré, hogy majd legközelebb bemutatja őket; annál inkább, mert a környékben igen kezdtek sza­porodni. Karácsony előtt egy héttel lehetett, hogy W. ur megérkezvén a kastélyba, tudtomra adá, hogy ba tetszik egy óra múlva indulunk farkasvadászatra. Én persze „ezer örömmel" mondám, s siettem beke­csem és pappenbeimereim felhúzásával. A lovag ezalatt lement az udvarra és egy szánkát szereltetett fel, ugy bogy a vendég oldalakat leeresztették, mi — mint később mondá — a szán felfordulása ellen bizto­sit, s igy árkon bokron veszély nélkül átröpül; az­tán ez oldalak hosszában egyenesre ütött kaszák meredtek előre, valamint a villás rúd ágairól is. Azután három apró, de tüzes és SZÍVÓS kis lengyel lovat fogtak a szán elé, mik egész vigan rázogatták csengetyüs fejüket e pehely könnyüségü jármű előtt a kastély lépcsőinél. A jelentésre hogy minden készen van, W. ... lovaggal együtt, kényelmes meleg bekesekben, s min­denikünk egy dupla gyutüsfegyverrel, s hozzája szatymás töltényekkel ellátva, felültünk a hadi szánba — melly nagyon emlékeztetett a régi görö­gök kaszás szekereire — hogy meginduljunk a va­dászatra, mellyről az előkészületek után különös sejdelmeim kezdtek lenni. — Hol van Stefi ? .. . Annak velünk kell jönni segiteni, — mondá a lovag. Stefinek kilátszott egész phisiognomiájából, hogy nem sok kedve van a canis lupus-oknak teendő látogatáshoz ; mind a mellett is kénytelen kelletlen csak helyet foglalt a kocsis mö­gött ; egyúttal egy kilencz láb bosszú nyélre ütött két águ villát nyomtak a kezébe ; s azzal megindult a szán, lengyel szokásként vágtatásban. — A farkas országos nyavalyája Lengyelország­nak, mint a muszka, — mondá W. . . . lovag moso­lyogva eziránt tett kérdésemre. — Bár eléggé zavar­juk őket, — mégis a mint erős hideg és nagy hó áll be, s nem találnak élelmet az erdőben és a föl­deken — egész csapatokban kóborolnak ki prédára, még a faluk közelébe is, annálinkább egyes major­ságok vagy házak körül. Az éhség által űzve, e különben félénk, sőt gyáva állat, még az emberek közelébe is elbátorkodik, s az istállók és karámok küszübjeit is aláássa, hogy a nyájhoz férhessen s ott tetszésére gyilkolhasson. S ez sokszor sikerül neki, miután birka-ólaink többnyire csak kacsfonatu és agyaggal tapasztott falakból állnak. Ilyenkor dol­got ád a lármára elősiető juhászoknak és kutyáknak elverni. Ezelőtt két évvel itt a szomszéd birtokon fordult elő illy eset az erdésznével, ki ugyan csak bátran viselte magát e fenevad ellen. Az erdészház ugyanis benn az erdőben magánosan áll, s egy nap, midőn a férfiak mind házon kivül voltak, hallja az erdészné, hogy az udvarban lánczon levő kutya keservesen vonit és szűköl. A mint az ablakon kitekint, látja hogy egy nagy kutya — mint ö hitte — a malacz­ól ajtaját feszegeti; azok meg sikitnak, rikitnak a legkülönbözőbb discantbau. Nem jót gyanítva a do­logban, kapja magát, levesz a szögről férje mindég töltött fegyverei közül egyet, s a nélkül hogy ajtót vagy ablakot nyitna — rádurrantja a nagy kutyára, melly találva bukfenezet vet. „Ne neked, — már most egyél malacz-pecsenyét" — mondja aboszuját kielégített nő — miközben a kilőtt fegyvert helyére akasztja. Ez alatt a lövésre haza fut az erdész is, s kisül, hogy a vélt kutya egy vén ordas farkas. E beszélgetés alatt jó messze elhaladtunk már az erdő szélén, távol minden emberi laktól, s beláthat­lan rónaság terült el jobbunkon, csillámló hólepellel boritva, mellyből csak nagy távolra sötétlett ki egy egy fenyves erdő. — Házi-uram most mintegy tájé­kozásul körültekintett s mondá: „no már most hoz­zá láthatunk." — Csodálkozó kérdésemre, hogy : „hát a hajtók és kutyák hol vannak?" — nevetve nyúlt egy lábunknál heverő zsák után, mellyből már néha gyanús hangok üték meg tüleimet; s előhúz belőle mintegy hat hetes malaczot, melly a legélesb rikogásban tört ki, s melynek hátulsó lábai egy hosszú kötélre voltak burkolva. „Iván" — szólítja meg a kocsist — „már most for­dulj meg, aztán vigyázz !" — a vén kocsis komo­lyan bólinta fejével, haza felé forditá a rudat, s körül nézett még egyszer a fogaton. „Te meg Stefi — állj be ide az ülés mögé, hogy ki ne bukjál ; aztán ha farkasok támaduának meg, verd el a lovakról. Mi meg, édes barátom, fogjuk a puskát; nem sokára megkezdődik az előadás." Ezen szavakkal lehajitá a szán hátuljáról a sze­rencsétlen malaczot, melly a hosszú kötélen s a ha­von hurczoltatva, keserves panaszban tört ki e ke­gyetlen megsétáltatás miatt. Iván lassabban hajtott, a szegény malacz sikolto­zása messze be hangzott az erdőbe, én pedig kíván­csian s lövésre készen vártam a jövendőket. „Ahun jönnek ni! — vigyázat!" — kiáltá W. . .. lovag, s kezével egy kis törpe fenyő-bozót széle felé mutatott, hol most magam is sötét alako­kat vettem észre, melyek csakhamar a hótól csil­lámló tisztásra érve, ügetésben közeledtek felénk... Egy, kettő, bárom — egész hétig számítottam, miközben villogó szemeik, ziháló lélekzetök s kipiros­ló nyelveiket is kivebetém. „Ne löjjön előbb, mig olly közel nem jönnek, hogy biztosan találhat!" — mondá a lovag, miközben megrántá a muzsikálásával kissé elhallgatott mala­czot, melly e felhívásra nem is késett a legmagasb scálában felelni; az éhes fenevadak e magas tre­molókat — ugy látszik igen elbájolóknak találliaták — mert a hangokra még gyorsabban közeledének. Csakhamar két lövés dördült el, s két farkas hömpöl­gött a havon. A többiek megbökkentek ugyan egy pillanatra, s kissé alább hagytak a buzgósággal, de csak kevés ideig : az éhség előrehajtotta őket, s pár perez múlva — a sikoltozását megujitó malacz hangjára ismét megközelítették szánunkat. Lövésem a legmerészebbnek — melly a malacz után kapko­dott — fejét zuzá szét, mig W... . lovag kettőt teritett le egy csinos duplázással, s éppen gratulálni akartunk egymásnak az eddigi szerencsés lövésekér, midőn a szán erősebb meglódulása, a kocsis egy elfojtott káromkodása s Stefi lárma kiáltása meg­fordulni kényszeritett... A mit megpillantottunk, az már egy kissé sok volt a jóból, s valami ollyant éreztem egy perezre, mintha az én bekecsem egyszerre hidegebb lett volna. Jobbra tőlünk valami 50 darabból álló far­kas csapat jött teljes iramban a liavon, hogy csak ugy porzott alattok. Házi gazdám is oda nézett, s mosolygó arczczal de komor hangon mondá: „No már most majd a farkasok veszik át a va­dászást — mi ránk ! — Vigyázzatok ba kedves az életetek", — fordult aztán legényemhez és kocsisához; „ereszd neki, dene zaklasd nagyon a lovakat; te meg Pista — s mi uram, tisztítsuk az utat! — ezzel puskacsövével a közeli tömegre intett, mellybe ropog­va vágódtak be egymásután négy lövésünk golyói. „Csak a lovakat tartsuk szabadon ! — egymás után löjjüuk! s újra ropogtak fegyvereink. Ekközben a csapat két felé vált a rohanó lovak előtt, s most jobbról balról villogó szemekkel s fogaikat csattog­tatva versenyt futattak a nyil sebesen repülő szán­nal ; e sebesség s a kifeszített kaszák — mellyről nem egy fordult már le átmetszett inakkal — még eddig megőrizték lovainkat. Szegény malaczunk azonban mái eltűnt — csak a hosszú kötél kígyózott még a repülő szán után. „Vigyázz Stefi!" s remekdöféssel szúrta oldalt Stefi az egyik vén ordast, melly valóban az eddi­gieknél határozottabb ugrással akart az ostoros nya­kára szökni — s most omló vérrel s keservesen vo­nitva hentergett a hóban, — mig lovaink elvadulva, őrült sebességgel ragadtak tova. Lehetetlen volt a szánban állva maradnunk. Helyzetünk valóban komolylyá kezdett válni. Ha valamelyik lovunk elbukik, vagy valami szakad a szerszámon, ugy a legnagyobb bajba jöhetünk; mert bár a farkasokat kissé elhagytuk, s folyvásti tüzelésünk sokat leterített, — de azért jöttek utá­nunk a bestiák, s ugy látszott mindég többen többen lesznek. Végre — végre feltűnt a távolban kastélyunk csillámló bádogos tornya, az öreg Iván is felemelke­dett az ülésből, s ha eddig a lovaknak volt kedvök j ( futni s ö nem nógatta — bezzeg most ő bontotta ' ki az ostort, s az ijedtségükből alább hagyni kezdő lovak ismét ujjitott erővel röpítettek bennünket to­vább ; még egy üdvlövést tettünk a bestiákra, Stefi is neki durálkodva — még egyszer fenyegeté meg őket szigonyával, s a fenevadak mindinkább kezdő­nek felhagyni az üldözéssel, mig pár perez múlva egészen elvesztők őket szemeink elöl. Sokat vadásztam azóta mindenféle állatra, de olly hevülésbe nem hozott még semmi sem. Ajánlom al­kalmilag másoknak is. A „Sport" után. Balatonmenti vadász-rajzok. B.-L eile, nov. 21. 18G9. Tisztelt szerkesztő ur 1 Becses lapjában lapozgatva, sem az idei sem a tavalyi folyamban nem találtam a mi vidékünkről semmi sportszerű közleményt, pe­dig ha nem is oly nagy mértékben, mint azelőtt, de mégis megérdemli a „Balatonmenti somogyi-vadá­szat" az említést, nem annyira a vadak sokasága, mint sokfélesége miatt. Hat esztendei vadászatom következő vadakat láttatott velem : őzet, rókát, nyu­lat, sőt nem messze tőlünk, a tó mellett, egyik nyáron farkast ejtett el egy jóbarátom; ezek a futó­vadak, ebből a „genre"-bői több nem található, de szárnyas annál több, az úgynevezett folyami-sastól (Seeadler) a legkisebb szalonka fajig a sárszalon­káig (kleine Becassin) ; különösen a vizivadak rop­pant sokasága az, mi sokfélesége mellett valóban bámulandó még most is ; hát még ezelőtt, midőn a Balaton még lecsapolva nem volt; akkor a puskás alig is lőtt, mig 10 —15 drb sárosát vagy vadrécét el nem ejtett egy lövésre; most örülni lehet, ha egy­kettő esik is, különösen az idén ; mert még tavai a tavakban elegendő viz volt, addig az idén alig vau egyben,az is ott, hova a récze csak elvétve jön, mert igen mély. Tavai oktober hónapban egy vizöntött rétről, melyen pedig elbújni is bajos dolog, minden este 2 — 3 drbot rendesen vittem haza, de jött 2—300 drb majd minden este. Nem volt ritkaság tavai egy csomóban 4 — 5000 drb vadréczét látni, a legnagyobb fajtól a legkisebbig ; ezek egész napokig a Balaton partján tanyáztak; mindent megkísér­tettünk ellenök, hasonmászva, mégis csak 60 — 70 lépésre vártak el, s a hosszas mászás miatti ideg­megfeszités okozta elhamarkodásnak lehet felróni, hogy alig esett egy duplázásra 1—-2 drb. Mint előbb is emlitém, az úgynevezett folyami­sas is tanyáz a Balaton mellett, különösen Szántód és Keszthely vasut-állomások közt; de igen vigyázó állat levén, tudtommal csak egy esett el, nem mesz­sze Kereszturtól; ennek karmait megkaptam ; lehet mindenik l 2/< ujj hosszú, az egész gázlója (lába) 5 — 6 ujj bosszú, és 3 — 4 ujj széles. Az emiitette­teken kivül van még a keresztúri berekben vad-fá­ezány, s mindamellett, liogy a bg. Eszterházy-féle t.-szentpáli uradalom ezen része nem tilos, egy-egy bouchirozás alkalmával lehet 10 —15 drbot látni; de az e környékeni vadászat rendkívüli terhes, mert majd minden lépésre lesüllyed az ember térdig a turfába, néha még mélyebben is, pedig a fáczán csak az igen benőtt helyet szereti, s igy igen fárasztó. Ugyanitt található még temérdek őz is, melynek so­kasága kitűnik még abból : hogy a kéthelyi aszta­los szenvedélyes puskás lévén, felhagyott mestersé­gével, s jövedelmi forrásul a vadászatot használja fel, s egy-egy esztendőben 60—70 darab őzet, s ugyanannyi fáczánt ejt el ; magától értetődik, hogy nem kiméli a sutát sem, ha puskája elé kerül. — Megjegyzendő, liogy a berki-őz sokkal nagyobb az erdeinél, hasonlókép a fáczán is. Egyet lőttem s az rendkivül zsiros volt, ugy hogy tyúk létére két fontot nyomott. Ezzel bezárom ismertetését a Balaton-menti va­dászatnak, illetőleg vadaknak, s részletes ismerteté­sét a t. szerkesztő ur engedelmével nem mulasztan­dom el, későbben megirni.*) SZÁLAT IMRE. *) Igen szívesen fogadunk illy tíjrajzi ismertetéseket. Magán levélben bővebben. Szerk.

Next

/
Thumbnails
Contents