Vadász- és Versenylap 13. évfolyam, 1869

1869-11-30 / 33. szám

NOVEMBER 30. 1869. VADÁSZ ÉS VERSENYLAP. 155 is az én művészetem, miután két zergét hősiesen elhibáztam. Azonban később mégis sikerült egy Werndl-töltényt egy fiatal zerge-bak oldalába bocsátanom. Különben ha minden szembe jövő zergére lőttünk volna, az elejtettek száma bizonyára ruegnégysz .reződött volna. Legérdekesebb jelenete volt e vadászatnak a zergék és hajtók közötti harcz. Eleinte, a mint a zergék a hajtók nyomását érezték, árkon-bokron, hegyen-völgyön törtettek lefelé; de a mint észre vették, hogy oda lenn minden zug el van állva a vadászoktól: fülelni kezdtek, megfordultak, s bámulatos gyakorlottsággal futottak vissza a meredek sziklákon fölfelé. Ámde a hajtók már ott álltak, s bunkós-botjaikat fenyegetőleg csóválták, köveket dobáltak, melyek moraja viszbangzott a szikla-liasadékokban. Erre, mint a hógörgeteg, rohantak vissza a zergék a lapályba. Egyszerre újra megálltak, gondolkozni kezdtek, s midőn látták, bogy a visszavonulás nem jár annyi veszélylyel, mint az előrenyomulás, ismét megfordultak. E cselt valami tizszer használták, miközben mindig kevesebben tértek vissza. A vadász-láncz lövései tanusiták, miszerint egyesek a túlsó oldalra akartak menekülni, s miután a golyók nem mindig találtak, valóban el is érték czéljukat, s daczára annak hogy a vak-lövések s a hajtók ijesztgetései eléggé jelentékenyek valának, a szándékolt visszatérítés nem sikerült egészen. Megható jelenetet nyújtott egy ünö, borjával együtt. Látni lehetett, hogy minden előre tett lépésével félékenyebb lesz. A legnagyobb előrevigyázattal emelgette lábait, aztán meg-megállt, fürkészve tekintett körül, majd ismét borjára, mely aggodalom nélkül követte anyját. Igy haladt el bárom vadász előtt, le a folyamig, s midőn azt elfoglalva látta, ugyanazon uton visszatért, s miután sehol menekvést nem talált, egy bokor által födött szikla mögé bujt fiacskájával együtt, saját testével fedezve azt, s várva a köröskörül fenyegető veszély kimenetelét. A hajtás vege felé még egy nyolczas agancsár mutatkozott, de nem jött lövésre. Nem épen elégedetlenül a vadászat, s a hajtás eredményével, s a nagy mennyiségű zergék látásá« val, vonult haza a társaság, a gazdag vacsorához. Negyed napra ismét hajtó vadászat rendeztetett a zergékre, de a korlátlanul uralkodó szél egyetlen vadat sem engedett lövésre jönni. Ellenben a legmagasb ponton álló Ruef erdőmesterre egy hatalmas szarvas rohant, melyet ő meg is sebzett. Innen e szarvas gróf Mittrowsky felé rohant, ki őt még két lövéssel üdvözölte, mire aztán összerogyott. Felbontva 224 fontot nyomott, s tiz ágas volt. E napon vettek búcsút a társaságtól ő magasságuk Lobkorvitz és Auersperg herczegnők, magukkal vive a reményteljes ifjú Auersperg herczeget. Lobkorvitz berezeg ö magassága másnap Salzburgnak vette útját. A péntekre virradóra beállt gyönyörű idő uj vállalatra készté Fürstenberg tartománygrófot,Ueberracker és Mittrowsky grófot, Schnorr kapitányt és Ruef erdőszt, s a magas Seeberg ormára hágtak fel; mely a tó felett, ugy szólván függélyesen mered fel, s nem valami kedélyes helyet nyújt a sétára, kivált azoknak, a kiknek tüdejök nem a legjobb rendben van. Már csak a puszta feltekintés is elszoritja az ember mellét. Annál büszkébben tekinthetnek vissza nevezett urak ama vadászatra, mely daczára a fárasztó hegymászásnak, a legjobb eredményt nyujtá. Három zerge ejtetett el. Egyet Fürstenberg Károly tartománygróf lőtt, egyet gróf Mittrowsky, egyet pedig az erdősz maga, ki e szerint nem csak mint jó vadászat-rendező, hanem mint kitűnő lövész is megalapitá hírnevét. Vadászkalandok. Egy öreg vadász tapasztalataiból. Sokat hallom a panaszt, hogy a régi jó vadász idők elmultak ; sokat hallom emlegetni azt is, hogy a mostani fiatal nemzedék kevés passiót érez a nemes és szabályos vadászatra, s ha néha napján haza vetődik a főváros kávéházaiból — akartam mondani az egyetemről, s a Kirnertöl vásárolt hátultöltővel egy pár nyulat — néhány Lefaucheux patron könnyelmű elpufogatása után — talált, már azt hiszi hogy ezzel a vadászat Alphajától az Omegáig mindent tud. Ha mindjárt e panaszokat egész általánosságban nem tartom is igazaknak, de annyit mindenesetre látok magam is, hogy a vadászat nemesebb része, az a valóli hév, melly e nemes mulatságnak fáradalmak és veszélyek közti felkeresésében adja meg igazi férfiasságát: mind inkább tünediz. Igaz, hogy e vád talán nem annyira a mostani vadászokat, mint korunkat illeti. Mióta a vasutak, távírdák és gyorspuskák kora beköszönt; — mióta minden o'ly lázas gyorsasággal fut, rohan, s a mi ma uj — holnap már ócska lom : az emberek kedélye is egészen megváltozott, s a minek még egyik nap örül s kedvét leli benne, már másnap unott lesz s félredodja ; — igy szülemlik s megy át lassan a vérbe az elégedetlenség s unottság; s igy a fiatal vadász is, lia egy fertály órai séta után valamely czimere3 szarvas táczán nem hozza eléje az agancsát, már megunja az egész vadászatot. Pedig biz az nem megy olly gyorsan. Más az : hajtó vadászaton a vakon baktató nyulat lepuffantau, és más : egy nemesebb vadat, egy őzbakot vagy szarvast szabályosan felkeresni, meglopni és elejteni, s mindazon előfordulható eshetőségekre elkészülve lenni, mi e szemfüles állatok irányában eredményre vezethet. De nem akarok jó tanácsokra sok tintát vesztegetni, s általános szabályokkal untatni olvasóimat, hanem inkább cgyetmást saját hosszú éveken át szerzett tapasztalataimból fogok itt elbeszélni • a kit nem untat, megláthatja abból, milly pontosság és figyelem szükséges az illy kirándulásoknál, hogy siker koronázza fáradságunkat. * Egy szép, tiszta augustusi alkonyat felé volt, hogy egy régi és tapasztalt vadásszal cserkészetre indultam. Ballagás közt egy szálas fenyvesbe jutottunk fel, melly bébe hóba törpe bózottal volt benőve. A mint igy haladnánk a gyalogúton, mintegy kétszáz lépésnyire néhány rőtvadat vettünk észre, amint a friss füvet legelészték. A legnagyobb vigyázattal de gyorsan, sikerült őket vagy 100 lépésnyire meglopni, s egy vastag fenyő mellé férkőzve, s általa fedve, az állatokat kiszemlélni. Az egyik egy szarvas suta volt, s tőle kissé jobbra egy villás, melly felényire egy törpe nyár által volt fedve, de keresztben állt, s nyitva a lövésre. Arczomboz emelém tehát fegyveremet, nyugodtan és jól czéloztam, s aztán tüzet adék. A csendes légben a puskapor füstje egy pillanatig elfedé előlem az állatot, s nem vehettem észre, találva van-e. Azonközben megiramlott a suta, s tőlünk néhány lépésnyire robogott el, követve a villástól, melly olly közel ugrott el rejtekünktől, hogy tisztán láthattuk, miszerint semmi baja. — „Hogyan történhetett az. Az ö van vele ; a hol rolian ni! Tisztán hallhattuk erős döngölését az ágak közt. Csak utánna " — mondám társamnak; ez azonban fejét rázta, s ugy vélekedett, hogy előbb meg kell tekintünk a lövéslielyét és környezetét, nem akadunk e sebvérre vagy más valami váratlan jelre, mi a különös esetről felvilágosítást adhatna. Kerestünk tehát a nyomokon, egész a törpe nyárig, hol a vad állott, de egyetlen csepp vért sem találtunk ! Boszankodva és szégyenkezve fordultam haza felé; az idö már későre járt, s az nip ugy sem volt többé mit tenni. Hanem egész éjjel nem tudtam aludni ; nem tudtam elhinni hogy hibáztam volna. Harmadnapra rá, favágóim egyike jött hozzám a hírrel, hogy egy szarvast találtak az erdőben, s a magyarázat után azon tájon, hol az imént emiitett eset történt velem. Azonnal felkerekedtem, s elindultam vele. Kevés keresés után rá akadtam a nagy fenyőre, melly megöl lőttem, ráakadtam a törpe nyárfára is, melly mögött félig fedve vadam állott, s ime, ott hevert az erős szarvas, egy remek vállaplövéstől leterítve. Fájdalom már haszoálhatlan állapotban ; nyüvek estek bele. — Hanem most még jobban fúrta a fejemet a dolog, hogy miként történhetett az ? — Hisz a villást láttuk ketten, hogy sértetlenül szökött meg. Tapasztalatlan fiatal kezdő voltam még, s nem találtam a dolog nyitjára. Haza menve azonban, elbeszéltem a dolgot az öreg erdésznek. — Nem tudom gondolkodott-e ö is annyit ez idő alatt a dologról mint én ; elég az hozzá, hogy most nevetve mondá, miszerint igen egyszerű dolog az egész ; az általunk látott két vad helyett — három volt a berekben. Ugy kellett lenni, hogy az általam czélba vett mellett, a törpe nyár által fedve még egy csapos állott. Az előbbi összerogyott a lövésre, mit én azonban a lőporfűst miatt nem láthattam, mig a másik csapos és a suta kitörtek; s miután mi csak kettőt és nem hármat láttunk, a harmadikat nem is kerestük; pedig ott hevert pár lépésnyire a sűrűben, hol találva összerogyott. — No, gondoltam, majd máskor jobban felnyitom a szememet. * * * Egy másik történetem. Kemény havas decemberi időben ugyanazon erdésszel egy kis alacsony szánkán cserkészetre indultunk. Az illyen kirándulásra a szán sokkal alkalmasb a kocsinál; az ember könnyebben elmegy vele ut nélkül is, jéghátln is; könnyen és gyorsan leszállhat üléséből; könnyebben felteheti az elejtett vadat stb. Megtörténik ugyan, hogy egynémellykor jól megfaral, s vendégeit kilóditja ; liauein hát nem olly magas, s ha hamarabb legurul is róla az ember, de nem is esik olly nagyot mint kocsiról. Szánkánk, egy törpefenyökből álló erdő szélén sikamlott tova, melyben már távolról erős falka vadat vettünk észre. Én még idejében lemaradtam a szánról egy vastag törzs mellé, s onnan kémleltem a csapatot, melly folyvást a lassan tova haladó szán után bámult; azután megnyugtatva, a gyéren itt ott látható erdei-lapun tovább legelészett. Nem sokára egy gyengébb villás rejtekem felé tartott, s jó puskalövésnyire ugy állt meg, hogy elő- és hátrésze két törzs által fedve volt, vállapja ellenben szabadon maradt. Lövésemmel tehát vagy vállapját kelle találnom, vagy golyómnak a fák egyikébe kelle fúródni, ha csak a kellő magasságban lövök. A mint lövésem eldördült, az egész falka sze'tugrott, s lelietlen volt észrevennem, milly irányban tünt el az én szarvasom. Golyóm bevágott, azt hallottam, de a lövés helyére érve, a fatörzsek egyikében sem találtam. -— A lövés után barátom is leszállt a szánról, a lovakat kifogtuk, s aztán a vad keresésére indultunk, mellynek szőrméből azonnal találtunk is, de sebvért seliol sem pillanthattunk meg a havon. Illy körülmények közt legtanácsosb, mint tudtam, a lőhelyett kissebb körben megkerülni; igy leghamarabb ráakadhatni a sebzett vad csapájára. Igy tettünk mi is ; először egy kisebb, majd egy nagyobbat tettünk a lőhely körül; de bár mint vizsgáltuk is a hótól fehérlő talajt; bármint vizsgáitakis a vadak által hagyott nyomokat, egyetlen csepp vérre sem akadtunk. Már már hinni kezdtem, hogy a szarvast elhibáztam ; más részről azonban, az előbbi eset által okulva, nem akartam felhagyni a kereséssel. Tehát csak vissza a löhelyre s újból keresni. Ha csak egy csép vért találunk, Caro majd tovább segít. A mint igy tovább megyünk, hát egyszerre csak egy vén tölgy tövében ott látjuk a dermedt vadat, s a másik lelől széles vérnyomok jelölék az irányt, mellyen a villás idáig jött. — Ez már még sincs rendében, ugy-e ! — mondám az erdésznek. Minden talpalatnyi földet megvizsgáltunk, s sehol semmi vért nem látánk, s im egyszerre egész csapás piroslik a havon. — Az öreg azonban felvilágosított a dologról, hogyan történhetett az. A talált vad, megszökve, gyakran 30 — 40 lépés után kezd csak vérzeni, különösen, ha csúcsos golyóval történt a lövés ; mint ez esetben is. Az első kört olly távolságban tettük a lövés helyétől, midőn a szarvas még nem vérzett; a másodikat pedig olly távol, bogy a rövid ideig tartó vérzés után összerogyott vadat tulhaladtuk. — Egy tapasztalással ismét többet tudva, indultam hazafelé, miután előbb a dermedt vadat szánkánkra felraktuk. * , * S most végezetül még egy történetecskét. Karácsony előtt pár nappal lesgödörben ültem egy este, hogy ha már az erős 12 ágast, mellyre egész nap hiába vártam, ünnepi pecsenyéül be nem szolgáltathatom, legalább egy nyulat szerezzek még az este. Kemény, hideg, holdvilágos este volt. A földet 33*