Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-02-29 / 6.szám

83 Helene" a szinpadon. A mi pedig legsajátságosabb, ez azon szokás, hogy a legcsi. korgóbb hidegben sem födik be lábszáraikat, hanem télen-nyáron át igy jelennek meg az utczán, a szentegyházban és mindenütt, mert ezt tartják ildomosnak. A leányok, ha a városban szolgálatba szegődnek, e szokásról lemondani, s alsó ruhájukat leereszteni kénytelenek, ha aztán ily viselettel térnek haza, előbbi társaiktól lenézetnek, mint olyanok, kik a városban megromlottak. Az illemnek mindenesetre sajátságos fölfogása; ha ezt valamely külföldi utazó meglátja, szép dolgokat fog majd műveltségi állapotainkról elmondani. Ma vasárnap lévén, minthogy a gőzös csak este indul Pest felé, a délelőttöt arra szántam, hogy a mohácsi csatatért, s az ennek közelében álló kápolnát meglátogassam. Nehéz szívvel néztem végig a síkokon, hol most annyi ezer hős alussza örök álmát, s melyeken most gyönyörű nap sütött végig. A nemzeti „nagy temető", mint azt a költő nevezi, most már egészen föl van szántva, s a kenyér alkatrészeibe, mit az itteni nép eszik, vagy 50,000 magyar és török földi maradványai vegyülnek. Egy tekintet a csatatérre, ha az ember nem is hallgatta a főhadiszállásmesteri tanfolyamot, elég arra, hogy magunkat a 340 év előtti időbe visszahelyezve, meggyőződjünk, hogy ha a magyarok az ellenfeléhez képest egy ötödrésznyi sereggel, itt lent a sikon állottak föl, s hátukban semmi véd nem volt, a törökök pedig a jobb kézt lévő magaslatokat foglalták el, akkor csak Isten csodája menthette volna meg őket az elpusztulástól; — hisz a török lovasság magában erősebb volt, mint az összes magyar sereg együttvéve. Azt hiszem én, e csatát nem azért vesztettük, mert a törökök sorai megnyíltak, és ekkor az előretörő magyar sereget egy pár száz ágyú tüze fogadta, — hisz ezt látniok, és annak idején vissza kelle vonulniok; az ütközetet megsemmisítővé Balibeg lovasai tették, kik hátul kerültek, s a rendetlenségben visszavonuló magyaroknak utjokat állották. A vész idejében ugyané síkok nagy része, különösen pedig a Csele patak környéke, sürü nádasokból állott, és maga a térség is több értől volt átszelve, melyeknek mélyedései most is észlelhetők, — a Duna sem folyt oly közel a városhoz mint most, hanem legalább is fél mértföldnyivel belebb és balra a sziget felé, melynek partja észrevehetőleg most is évről évre gyarapodik —- mig a mohácsi part nagyszerű kőhányással is alig menthető meg az elsodrástól. — A szigeten levő földvár az akkor itt sokkal keskenyebb Dunán át, talán egy hajóhiddal összekötve, a magyar sereg egyik támpontját képezhette volna, mert ezenkivül az egész térségen egy megvert sereg számára más menedék nem létezhetett, de a történetírók arról, hogy a magyarok a Dunán át hidat vertek volna, említést nem tesznek. Neveze tes, hogy a szigetnek Mohács alatt lévő részét most is „harczi zátony"-nak hívják, és a Rika tava alatt, a harczi zátonynyal szemben, ott találjuk Karasiczát, mely néven szerbül a fekete vizet, máskép Krassó folyót hívják, hol Tomory hatezer lovassal táborozott. Hátha ezen Feketeviz, vagy Karasicza, akkoriban e tájon szakadt a Dunába? Annyi bizonyos, hogy a mostani térkép szerint a történetíró nem igen tud a csatatéren eligazodni, annyira megváltozott ez századok folyamában. Bementem aztán a kápolnába, mely a csatatér közelében épült, s hol évente augustus 29-én az itt elhullott hősök emlékére gyászmisét és egyházi szónoklatot G*