Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-02-29 / 6.szám

82 portot nem láttam soha; legalább is husz ölnyi magas és két-három lábnyi vastag fák egymáshoz sűrűen sorakozva egyenesen emelkedtek; korhadt egy sem volt köztük; az éjjeli fagy daczára a lombozat még épen volt meg, s bár egy kissé megsárgulva, de tömötten s lengén hömpölygő köridomokban vált el a sötétebb árnyalattól ; alig tudtam megválni e szép látványtól, mely előttem a maga nemében egyetlen volt. Hazafelé menve, ráadásul még mindegyikünk egy-egy szalonkát lőtt, és ezzel szép vadászatunkat befejeztük. Vizsláink, bár jól tartottuk, mégis annyira megfogytak, hogy mindkettőnek csontjai és oldalbordái kiállottak ; az enyim annyira kimerült volt, hogy a kocsira föl kellett tenni. Mi is megkoptunk egy kissé, de annál jobb erőben éreztük magunkat. Egészben véve GO-nál több szalonka esett, én magam 21 darabot lőttem, Pernőfy nehánynyal többet; a korábban lőtteket már elszállítottuk ; utolsó zsákmányunk még vagy husz darabból állott, és amint aggatékra fűztük őket, eszembe jutott megvizsgálni, váljon hány hím és hány jércze van köztük. A vadászkönyvek szerzői azt ajánlják a vadásznak, hogy minél több hímet lőjjön, a jérczét pedig kímélje, mi által e becses vad szaporodása igen előmozdíttatnék. A legjobb vadásziró Winckel, különösen megismerteti velünk a jeleket, melyek figyelemben tartásával a hímet megkülönböztethetjük a jérczétől; ez ismertető jelek két legfőbbike, hogy a jércze nagyobb mint a hím, és hogy tollazata halványabb szinü egészben véve, s nem mutat oly élénk szinkülönbséget, mint a hím, hanem elmosottabb, s e miatt a jércze melle nem oly fehéres, mint párjánál. Tapasztalásom szerint azonban e szabályt csak tavasszal lehet követni, midőn a kelő vagy húzásban levő szalonka megszólal; ám kisértse ezt valaki ősszel, tegye föl magában, hogy jérczére nem lő — meglássa, hogy az elmélet itt kudarezott vall, mert sebes fölreptében a szalonka fajt bizony nem igen lehet fölismerni. October 29. E sorokat már a gőzösön irom, mely hazafelé viszen, s melyen nem tudnám az időt jobban tölteni. A tegnapi napot arra használtuk, hogy a Tiszát a Dunával összekötő Ferencz-csatornát Bezdán-nál megtekintsük. E végből ladikon lementünk a Dunán Batinára, mely vizi utunk jó öt óráig tartott, és már elég későn este érkeztünk ez utóbbi helyre, hol megháltunk. Reggel a csatorna torkolatját, s a gyönyörű partmüveket megtekintvén, szemtanúi valánk, midőn ép egy nagy tiszai hajót bocsátottak át a zúgón. A közlekedés csekély vízállásnál nehézkes, de mégis biztos, ámbár mindig csak egy hajót bocsáthatnak be vagy ki a zúgón, s a kereskedelemre nézve nagy nyereség, hogy nem kell egész le a Tiszán menni s onnét ismét Titel alatt a Dunába föl kerülni. Batináról, melyet magyarul Kis-Kőszegnek hínak, s melynek magas parjairól gyönyörű kilátás nyílik mindenfelé, a baranyai oldalon szekéren folytattuk utunkat vissza Mohácsra,— Murok, Izsép és Dályolc nevü, jobbára sokácz nép által lakott falukon keresztül. Itt leginkább a sokácz nép sajátszerű viselete tünt föl, melyet most láttam először teljes meztelenségében. Meztelennek mondom, mert az itteni fehérnép, kor-különbség nélkül, majdnem egészen csupaszon hagyja lábszárait, előlrül ezeket csak magaszőtte keskeny kötény födi, és ugy járnak fényes nappal, mint a „schöne