Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-02-20 / 5.szám

72 A sík lapály felett, majd az orosz éjszakról jőve, majd meg a hegyek közül kitörve, szakadatlan szélvihar uralg, minőt csak a sík tengeren érezhetünk, s valamint ott, ugy itt is csak ritkán akad oly tárgyra, melyen dühét kiönthetné. Még mielőtt az elcsenevészett cserjét az útfélen, vagy a magánosan álló óriási tölgyet utolsó lombjától is megfoszthatná, máris jég és hó-zivatart hoz elő. Reggelre aztán a síkmező végnélküli fehér vonalokkal van átszeldelve, mintha a Teremtő e táblát szemelte volna ki magának, bizonyos bonyolódott mathematikai feladat megoldására. Ezek aztán első kínos napjai a postai clkéséseknek, mert az ú t-barázdák az utolsó szomszéd-utaktól egész az országútig mind hóval vannak borítva. Nem tudjuk, végzetszerű vagy természeti szükségesség e, hogy ama nagykiterjedésű tarlóföldekről és legelőkről a hó mindig valami láthatatlan és bosszúvágyé söprű által, az utakra söpörtetik le. — Ha e fehér tarlókon át szánon tova siklunk, látjuk a vékony fuvatagokat felénk közeledni; kísértetiesen tánczolnak a földek fölött, s vagy beesnek a barázdákba, mint a madársercg a hálóba, vagy pedig, a mi oda nem tapad, tovább tánezol, mig végre, mértföldekre le, egy másik vonalban el nem vész. Mily felséges szánút lehet az ott? — Igen, olyannak látszik valamelyik, ritkán előforduló dombról; azt hiszszük, hogy ama ragyogó szép vonalon oly pompás út lehet, mint valami művészileg elkészített korcsolyázó pálj

Tán, demihelyest a barázdákba jutottunk, azonnal rögtön más nézeteink támadnak! — Azon terhes kocsik, melyek kora reggel itt először áthaladnak, azok csinálják az utánuk következőknek a nyomokat, vagyis inkább húzzák az elmozdíthatlan hósineket. De ha a hófuvatagok szakadatlanul és nagyobb erővel jönnek, a nyom helyenként elborittatik, s minden fogat kénytelen maga magának utat törni, ugy a hogy lehet. A legcsekékélyebb eltérés a vonaltól vagy az árokba vezeti a szánt, vagy felforditj CTJ S 6Z utóbbi eset miatt, ugy látszik, különös figyelmet fordítottak a lengyel szánok szerkezetére. Ha két szekér összejön az egyetlen sinen, vagy pedig az utón valamely gabnás szekér megfeneklik, akkor nagy kiabálások és ostorpattogások közt nekihajtanak a hóval borított árkoknak és gödröknek, mely esetben a kisded macskaszerii lovak gyakran egész nyakig sülyednek a hóba. — Jön egy tolyam. Hídnak nyoma sincs, jégpánczél innen is, tul is, erről lesiklik a szán, s miután egy darabig mint csólnak használt, a túlsó oldalon csodálatos gyorsasággal huzatik ki, azután egy ideig pompás sima pályán halad, gyorsan, versenyezve a szél-arával: mindig a szürke, kietlen, kietlen sík lapályon! — Amott az út mellett, a kopasz szántóföldeken, három óriási tölgy áll egymás mellett; széttépett koronáik ingadoznak, s ugy látszik, mintha egymáshoz mind közelebb törni akarnának, mint a didergő koldusok, — vagy talán azt a fából készült keresztjelvényt akarják oltalmazni, mely ott áll közöttük ? Most egy sajátságos vonat keresztezi utunkat. Egy szán, melyen tarkafoltos gyászravatal fekszik; azután három más következik, melyekben bepólyázott fehér alakok ülnek összezsugorodva. Hallgatagul, gyorsan, kisértetszerüen megy el előttünk, a több órányi távolságra fekvő temető felé.