Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-12-30 / 36.szám

581 jéu ; holott fürjet, réten például, tavaszon nagy nyugalommal lődöztem vizsla idomitáskor; a sok ezernyi vizi szárnyas vad kímélését pedig soha sem értettem. Valami „ubi bene ect." féle megvetést láttam bennök gazdag nyári tanyájuk, nagyrészt szülőföldjük iránt, mellyet rögtön odahagynak, mihelyt csipősebb szél fú észak felől, vagy szűkebben csorog a mag letarolt földein. Node ez csak az önámitásnak egy neme. Minden állat természetsugallta hajlamait követi, s az állatok koránsem számításból roszak, mint magasabb rendű uraik az emberek. Tapasztaltam is rögtön, hogy okoskodásom nem megtámadhatatlan. Az emiitett dombok alján, itt-ott füzek által szegélyezve, vidám patak csörgedez réten és mezőn át, a Dunának tartva, mellynek ősz habjaiba temeti kristálytiszta hullámkáit. Most e patak vize is megdermedt, vastag jéglepel borítja, csak helylyel" közfel megszakítva csekély lékek által, mellyeken a viz nagyobb esése nem engedte a fagyasztó kérget megnőni. A patak mentén sürün száguldozhattak éjnek idején a nyulak, hol átcsapva a túlsó partra, kíváncsian ott is körültekintendők, hol meg visszaszökdelve, s a gyönge sás-szegély egyes szálait rágicsálva. Róka uram is arrafelé tartott, s egy lék közvetlen közelében tört át a patakon. Az én utam is arra vezetett tehát, s már messziről kíváncsian néztem egy, a lék szélén gubbaszkodó madárfélét, mellyet téli lakóink egyik osztályába sem sorozhattam. Kezdetben kis ölyvnek néztem, majd parányi bagolynak; pipiskének nagy volt, galambnak kicsiny, mig végre bosszú csőréről sárszalonkának kellett fölismernem. A ki tudja, bogy az erdei szalonkával körülbelöl egyidöben, márczius második felében érkező, aprilban tovább induló s csak augusztusban ismét megtérő sárszalonka, az első dérre vagy fagyra rögtön elpusztul vidékünkről, ezen, karácson hetében, jég és hó közt gunyasztó szegény állatkában egész kis drámát szemlélhetett volna a madárvilágból. Látta volna, mint érkezik jó kedvvel aratás után, testvéreivel, mint vigad e neki teremtett kis sáros birodalomban, hogyan serétezi meg valamelly füzfapuskás, ki tán maga sem tudta mit müvei, mint ápolják testvérei, mig az ö órájok is üt, s elvonulván messze földre, itt kénytelenek hagyni szegényt, hogy álmadozzék sováron a távol Afrikáról, mig valamelly éleslátású ölyv vagy karvaly, a menedék nélküli madárkába üti mélyen vájó karmait, s letépi róla gyöngo tollbundáját, melly nem ez idényre készült a természet tárházában. — E sorstól megkíméllek, szegény nyári vendég, s ba nem láthattad újra verőfényes téli hazádat, legalább ne veszsz el mint saját fajod áldozatja.— E gondolatok közt egészen megközelitém a gunyasztó állatocskát, az fölrepült, de bágyadtan és lassan suhogva, nem hallatva a tavaszi vig mükögést, a téli nagy töltés pedig majd szétszakitá a hitványnyá soványodott kis szalonkát, mellyet még Hector is olly különös mozdulattal emelt fel a hóról, mintha csodálkoznék, hogy ez általa különben jól ismert vad, hogyan került ide illy időben. A trágyás szántóföldeken keresztül vezető rókanyom majd elveszett a sok varjukaparásban, mellyet téli tájképünk ez éktelen árnyalakjai kotortak, piszkos városi színezetet adva a mindenütt olly ezüstösen csillámló hófedezetnek. Okos, élénk, vigyázó állat ez a varjúféle. De épen nem sorozom a rokonszenves állatok közé, talán azért, mert minden mozdulatában, hangjában olly erősen ki van fejezve