Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-02-10 / 4.szám

51 Kérdésemre, hogy miért bánt vele oly szigorún ? P. azt feleié, hogy tavai másodmagával itt vadászván, Csicserinek unszolására nála szállottak meg, de bezzeg a néhány napi kosztot és hajlékot drágán fizették meg; akár az „Angol királynénál" is meglettek volna ennyi pénzért. Egyébkint ezt ő föl sem veszi, ha átmegyünk, ö már ott fog reánk az átjárásnál várakozni. Ezen napi vadászatunknak nemsokára vége lett, a három órai cserkészés alatt mindössze öt darab szalonka kelt föl, és mindössze három esett; én üres tarisznyával tértem haza. Az átjárónál Csicseri már csakugyan várt reánk és a legnagyobb készséggel saját ladikján áthozott. Mindamellett hogy ez embert alig tudtam megkedvelni, rendkívüli előzékenysége s mindenről gondoskodó szolgálatkészsége e vadonban jól esett, ugy sürgött-forgott körülünk, mintha csak egy örökké hajlongó, vicsorgó s udvariasan tolakodó bécsi pinczértől tanulta volna. Ismét elősorolta, hogy mije van. P. azonban véget vetett a sok kinálgatásnak — „mije van hát, mit mindjárt adhat?" kérdé tőle — „mert mi nem azért jöttünk ide, hogy a kend kotyvalékái'a várakozunk míg megfő —mindjárt megyünk." ,Van szép lépes mézem, friss kenyerem és almám', feleié. „Elő vele" és az igen tisztán tartott ház belsejébe lépve, az elibénk tárt naturalékból falatoztunk; Csicseri egész boldog volt, hogy mégis egy-két tizest ő is kapott, mi pedig nemsokára jól kipihent lovakon sebesen haza vágtattunk, hol már a Mohácsról küldött friss élelmiszerek egész szállítmánya várt reánk, melyekre szükségünk is volt, mert reánk nézve csak most kezdődék az igazi vadászat, s ily gondoskodás nélkül alig tudnánk még néhány napot itt tölteni. October 23. Gyönyörű szép őszi nap van, hideg ugyan és száraz, az előttünk folydogáló Duna párolog, az egész láthatár ködfátyollal van bevonva, melyen át a nap halványon pislákol felénk; a kis tócsák még mind be vannak fagyva, de azért se baj, Dentóról tisztán cseng a harangszó, szép az idő, és déli tizenegy órára oly meleg lesz, hogy még a kabátot is levetjük. így biztattuk egymást, midőn elindultunk, és ugy is lett. Vadásztársaságunk háromra olvadt le, kettecskén maradtunk Pernőfyvel, vezetőül pedig Fábiánt vittük magunkkal de puskásán, vizsláink mindenjót ígértek ; félórai menet után a kul csár és g y i 1 k o s tavak közelébe értünk, és itt sorba vettük a göröndöket olykép, hogy a földvári tó jobb oldalán vadászva térhettünk haza. A göröndök közt elterülő s most csak kevéssé nyirkos laposokon, kisebb-nagyobb nyájakban szarvasmarha, juh és sertés legelészett, ez utóbbi azonban bent a a rekettyeségben is turkált, hol mi vadászni akartunk. Fábián figyelmeztetett, hogy ha vizsláink nem hagyják a csürhét békével, még bajunk is lehet. Mindketten biztattuk, hogy kutyáink a sertést békével hagyják — de elővigyázat okáért ugy rendelkeztünk, hogy inkább ő járjon szélről, s ha csürhét lát, hát hajtsa el vagy pedig másfelé megyünk. Az ilyen csürhe, mely az egész nyarat a vadonban tölti, és saját gazdáján kivül más embert alig is lát, a kutyát ha megpillantja üldözőbe veszi, s ha utói érheti, azt szét is tépi. Ennélfogva nagyon vigyáztunk, mi a lombtalan aljú rekettyében nem volt nehéz — de mégis terhünkre esett, mert gyakran a legjobb helyet a közellevő disznók miatt ott kelle hagynunk. E kis alkalmatlanságot leszámítva, a vadászat kedvünkre folyt. Kutyáink többé nem szeleskedtek, jól kerestek, ' 4*