Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-10-31 / 30.szám

489 Lajos hatalma öntudatának egyik pillanatában arra érzett magában hajlamot, hogya kormányrudat rögtön és elszántan ő ragadja meg: akkor semmi más nem segített, mint a rókavadászat. A bibornok annak idejében gondolt is arra, hogy czéljainak elérésére magát a vadászatot is eszközül használja fel, s ez okból ily esetekben ily vadászatra mindig meg is tétette a kellő előkészületet. A rókahajtást ezúttal is a bibornok inditványozá. Miért ? Hiszen a király vidám vala. Maga a király is ezen kérdést intézte hozzá. — Felség, vendégeink, — alapos okokból mondom — a sólyomvadászatot kevéssé találják érdekesnek. Igy értesültem a dolog felől. — Kegyelmességed mindentudó! — jegyezte meg a király kedélyesen. — Felség, én csak Istenemet s királyomat ismerem, e kettőhöz alkalmazkodnak tetteim és érzelmeim is. — És én — folytatá a bibornok — bátorságot vettem magamnak közölni a királynéval s a vendégekkel a mulatságrend megváltoztatását, s mindnyájan el voltak ragadtatva. XIII. Lajos megczirógatta paripáját. Ugy látszék, hogy a bibornok mentegetödző állításai igen mulattatják. — Igaz, bogy mi nem vagyunk nagyon távol a róka-környéktöl — vélekedék a király félreismerhetlen elégültséggel, — de mig a hajtók, — a királyné — a vendégek — — — Felség! —jegyzé meg Salnove, ki mintegy a földből bujt elő — a rókahajtást azonnal megkezdhetjük. — Tehát legyen ! — viszonzá a király mosolyogva. — Csakhogy tüstént ! rögtön! Salnove tova ugratott a király mellől. „La Croix St.-Quen-be !" kiáltá a király harsány hangon. Ez a kiáltás viszhangzott aztán szerteszéllyel, s mindenki azonnal sürgött-forgott. Maga a király, a testőrség, és a vadászok szétágozó irányból valamennyien siettek az erdőösvényeken a kijelölt hely felé , hol már a rókavadászatra szánt királyi fogat várakozók. A csoportulatok, melyek a tó partján egybegyűltek, oszolni kezdettek ismét. Különböző ösvények s utakon tova siettek valamennyien. Ezen hirtelen történt helyváltoztatásból keletkező zavar közepett — inte a királynő apródjának, hogy a neki ajándékozott kócsagbokrétát vegye által. Azonban Buckingham herczeg megelőzte öt. — Nem ! — szólamlott meg, szenvedélyteljes hódolat tükröződvén pillantásában, mig a kócsagforgót a királynő kezéből általvette. Engemet illet, bogy ezen drága kincset megőrizzem. Imé ezen túliak valamire emlékeztetnek engem, a mit Felséged engedelmével fölhasználni óhajtok. — Vájjon mi lehet az? kérdezte a királyné, miközben a környezetének ügyeimét is íelköltött szavak miatti zavarodását akará eltitkolni! Angolországbau nincs a nemes emberek előtt ünnepélyesebb szentebb eskü Felség, mint a kócsagra esküvés. Ez a lovagkornak egyik régi szokása. Midőn III. Eduárd királyunknak ama szánandó gandolata tármidt, hogy beüt Francziaországba, udvarának szép hölgyei és bátor daliái ezen madárnak tanúbizonyságul hivása mel-