Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-10-20 / 29.szám

476 — Valóban dicső ez

; felség!— riszonzá Buckingbam berezeg megbajolva. Szemei azonban korántsem voltak a magas égboltozat felé irányozva. Figyelmes vizsgálónak lehetetlen lett volna észre nem venni, hogy még más két egyéniség is kevés figyelmet fordit a légi harezra. — Az ördögbe, csodálom, bogy a bibornok nem mint sólymot hordozza a királynőt az öklén, el nem hagyná egy pillanatra; ez mégis hallatlan otrombaság! — súsogá balkan egy fiatal lord Buckingham kiséretéből szomszédja Holland lordhoz. — Kedves unokaöcsém, — suttogá épen olly halkan Angolországnak akkori követe, — hiában, a bibornok mindent látni, hallani és bírni is akar. Hiszi-e ön : hogy hiában adott nékie a gondviselés oly kiváló tehetséget, oly nagy szemeket, oly buja szemöldököt, és oly hatalmas sasorrt. Holland lord hires vala élcességéről. O volt az is, a ki elhiresztelé, bogy Richelieu a királyné kivánatára bohócz-öltönyben járta el az úgynevezett s a rab and a tánezot. Való volna-e az? Miért ne! Nagy emberek is gyakran meghajolnak a gyermekies kivánatok előtt. Mindamellett nagy emberek fognak ők maradni, némi büszkeséggel és csodálattal nevezi őket az utókor azoknak. A sólymok újfent táraadtak. A kócsagnak önvédelme ismét nem kevésbbé volt bámulatra méltó. A viaskodás mindinkább el-eltiint a távol magasságban. — Salnove ! — monda király — a gaz kölyök eltűnt szemem elől. Sólymaim még sohasem engedtek meg kócsagot ily magasra szállni. Bizonyára valamely hugonotta avagy az ördög bujt bele! — Felség, annál nagyobb tisztelettel kell hát irányában viseltetnünk, —- viszonzá a fővadászmester büszke önérzettel. — Hanem Salnove, attól tartok, bogy az erdő mélyébe jutván, oly keveset látunk mint egy novemberi éjfélkor. — Felség, én jót állék a királyi solymok bátorságaért. Kevés pillanat múlva eldől a barcz. Aztán elég szabad tér van még előttünk, és már elég hősiesen foly a viadal. G 1 o r i e u x*) hatalmasan küzd, a többi sólymok is szintakkép. A tónál föl fog hangzani az örömrivalgás. A kócsag még mindegyre ellenállott. — Nénanéha csőre majd háta fölöt nyugovék, mint valamely éles tőr, melly az ellenségnek van szegezve, készen a támadásra, majd bosszú lábait minden irányban karmolásra nyujtá ki. Hosszú nyaka.villám-gyorsasággal vergődék jobbra-balra, majd lefelé is, majd meg hanyatt vetette magát. A sólymok vigyázva kerülték el eme mozdulatokat, hanem azon perczben újra támadtak, mikor a kócsag meg akart volna szökni előlök. Egyik sólyom keményen megveretve ereszkedék lassan már aláfelé s egy tölgyfára szállt. — Másik sólymot kell fölbocsátani, a G e n t i 1 h o m m e-ot! — kiált a király Sólyom neve.