Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-01-30 / 3.szám

43 kezőleg — gépi nyugalommal és pontossággal hajtották végre feladataikat, hanem leginkább azért, mert mutatványaik legnagyobb része a passiv erő és egyensúlyozás hihetlenségig fokozott mértékeit mutatja fel. Ami az activ erőt vagyis ez erőmutatványok alakját, merészségét és nehézségeit illeti, erre nézve európai akrobatáink bátran versenyezhetnének velük; de a mi a legnagyobb bámulatot kelt, az azon kitartás, melyet ez emberek némelyike tanusit és a miben fölülmulhatlanok, az az egyensúly. Ebben megközelitik — mondhatnók — az európai képzelet határait. Nem hisszük, hogy izgékonyabb európai véralkat e téren meg is közelithetné őket; ily dolgokra csakis a japáni kétségbeesett nyugalom képes. Mindenekelőtt az idősb vagy legalább idősbnek látszó és lábaival dolgozó japáni mutatványairól akarunk szólni. Nevét nem tudjuk, de különben sem mernénk, e négy-öt egytagu szóból álló elnevezések leirására vállalkozni. E „lábmüvész" hanyatt fekszik egy pamlag-féle alkotványra, lábszárait égnek nyújtja és hosszú, hajlékony és kéz a mozgékonyságával biró talpain 10—15 perczig egy nehéz létrát, egy (mintegy 70 fontos) hombárt, számtalan kisebb vályúval együtt, vagy egyéb magas alkotmányt tart. Az egész suly egy vagy másfél mázsára rúghat, a mi hihetlen erőt és kitartást igényel az alatta le nem roskadó lábszárakban. Ezenkivül az egész idő alatt a legmerészebb egyensulyozási mutatványokat viszi véghez a talpain levő alkotmányokkal A létrára és egy más magas nádalkotmányra egy kis fiu mászik fel valóságos macska óvatossággal, a magasban különféle kisebb mutatványokat visz véghez és azután ismét leszáll. Ezalatt az alant fekvő ember lábszáraival ellensúlyozza a mászó test által az egyensúlyban folyton beálló változásokat. Legnagyszerűbb mutatvány kétségkivöl az, midőn 7—8 apróbb vályú felett, élére állított 4—5 láb átmérőjű és 1 láb magasságú hombárban a kis fiu ül és a japáni ez egész alkotmányt talpain tartja és forgatja. Ekkor az alant levő kisebb kádakat hirtelen kirúgja, a magasból leeső hombárt talpaival fenekénél fogva felfogja és széditő sebességgel forgatja, és a midőn lábának egy gyors mozdulatával azt ismét élére állítja, a kis fiu mosolyog ki belőle a szorongó publicumra. Ez egyszerű és hiányos leirásból is kiviláglik, mily végtelen izomerő és lábügyesség kell azon hombárnak, mely a fiúval együtt bizonynyal többet nyom egy mázsánál — elkapásához, és mennyivel fölülmúlja ez mindazt, a mit európai akrobatáktól láthattunk. Mellőzzük itt a többi mutatványokat, egy nádfonadéku ernyő forgatását, a labdajátékot és a három egymás fölé állított nádszál fölött álló csésze egyensúlyozását, ezek művészibb, finomabb és a tökély határait megközelítő kiadásai a mi pojaczaink balanceirozásainak. Csak egy kis fiút és egy kisasszonyt vagy asszonyságot emiitünk fel. A kis fiu mutatványának lényege nem valami különös dolog; teszi ezt minden kis növendék pojaczos. Kezére áll, testét felemeli és átfordítja, hogy végre lábaival a földet érinti és ekkor feláll. Azután ismét visszahajol, kezeit hátrateszi és testét viszszaemeli. Hanem a japáni fiu e gyakorlatot nem a fö'dön, hanem 7—8 darabegymás fölé rakott fakoczka fölött, mintegy 3—4 négyszög hüvelyknyi téren viszi véghez ugy hogy egyetlen hamis mozdulatra az egész koczkaemelvény összeomlik. Ismét az egyensúly teszi tehát e gyakorlatot bámulatossá, mert az éles kard, melyet a fiú