Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-09-10 / 25.szám

406 bőr keztyüs balkezünkre ültetvén, min denhová elsétálunk vele, hogy az emberek és állatokhoz szokjék s látásukra elröpülni ne akarjon. Etetése reggel és este történik, midőn, ha ez vagdalt marhahúsból állna, estére egy kevés nyulbőrt vagy galambbőrt kell közé keverni az emésztés elfímozditása végett, ezt ő aztán reggelig gomoly (Gewölle) alakjában veti ki, s mig ez vagy csorrán át vagy ürüléke közt ki nem jő — a reggeli etetést nem szabad yégezni. Ha pedig ez éppen meg n m történik — úgy a madár beteg. Ha azonban eledeléül apró állatkákat adunk szőröstül-bőröstül — mi szükséges, hogy sokáig és egészségb en megtarthassuk a madarat, úgy a fentemiitett segédeszközökre szükség nincs. Ha már annyira megszokott a kézen, hogy nem ijedős s nem vergődik, úgy megtaoitjuk őt, hogy midőn füttyentünk neki, kézfejünkre repüljön, mi következőkép történik : etetés közben barátságosan gögyögtink vele, s közbe-közbe megsimogatjuk, mi által észrevétetjük vele —• hogy kedveljük őt; aztán kezünk fejére teszünk egy darabka húst, s néhány lépésnyire visszamenve, oda tartjuk neki, s ráhívjuk: „Héjjá! . . . kapd le!" .... s ezt többször ismételjük, mig jó távolságról kezünkre repül a fütty vagy hívásra; ha e felhívást már megszokta, úgy abban gyakoroljuk, hogy a fütty jelre az elhajitott húsdarab után röpüljön. — Ekkor aztán a szabadbani idomítás kezdődik ; hosszabb zsinórra bilin cseljük, egy galambot szintén pórázra füzünk — de rövidebbre mint a héjját, — repülni hagyjuk és a héjját utánna hajítjuk e kiáltással: „Héjjá! kapd le ! ' — A héja lefogja a galambot, s vele a földre esik, illyenkor többnyire nem tudja, mit csináljon hamarjában prédájával, s e pcrczet kell felhasználni, s odasietvén, egy darabka húst kell neki nyújtani, a galambot pedig körmei közül szépen kivenni: ez által mintegy rászoktatjuk, hogy később, ha szabadban volna is — felszólításunkra a szokott jutalomért kezünkbe adja a prédát. E gyakorlatot mindaddig kell folytatni, mig minden akadály nélkül foly, s mig meggyőződtünk, bogy az ölyü örömest visszatér prédájával s kevélykedik czirógatásunk és bizelgésünkön, mellyel nem is kell fukarkodnunk. Ha már a galambbali gyakorlat hibanélkül megy, ekkor fiatal fogolymadarakat keresünk e czélra, s addig gyakoroljuk velők, mig a legsebesebbeket is gyorsan elfogni tudja. A tengeri- és mezei nyúl vadászatra nőstény-héjákat gyakorlunk be, olyformán : hogy egy tengerinyulat szabadban egy karóhoz kötünk, s a lecsapásra ingerelt héjával feléje közelítünk. Ha rárepül és levágja — úgy egy darab húst etetünk meg vele a nyúlon. A legközelebbi gyakorlatnál már hosszú zsinegre kötve, szaladni hagyjuk a házinyulat, s a héjját utánna dobjuk, ha ezt megfogja, úgy már aztán a vad tengerinyulat is elfogja. Nehezebben sikerül néki majd a vad mezeinyúl elfogása, melyre sebessége és egyenes futama miatt nehezebben csaphat le pontosan és többször elhibázza, miután azonban a szabadban nem egyszer voltunk tanúi, hogy a héjjá fogott magának nyulat, azt hisszük, idomitással szintén megszerezhetjük neki ez ügyességet, mivégből előbb fiatal mezeinyulakon kell próbálni. A héjják használhatósága mindenesetre kitűnőbb leend azonban a szárnyasok, mint: foglyok, fürjek s más kis madarak elleni vadászatoknál. A fogolyrai idomitásnál a héjját öklünkre vesszük, a foglyokat kutyával felzavartatjuk, s a héjját utánnok röpítjük. A mint elkapott közülök egyet s vele a