Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-07-20 / 20.szám

318 az itteni ve'n bükkfákon. Hanem vagy mivel zaklatták őket, vagy hogy talán egy pár vén bikkfa kivágása nem volt inyökre, — elég az hozzá, hogy a negyvenes évek elején eltűntek a vidékből, a természetbarátok nem kis szomorúságára. Forduljunk már most apudaglai erdő egy másik pontjához, s menjünk át—az erdő úgyis ismeretes lévén az itteni (t. i. a heringdorfi) fürdőbejárók előtt, a csendes, s két öböl által szegélyezett Fangel féle erdészetbe, melly magasan emelkedve, vén bikk-fák által koronáztatik. E százéves bikkfák egyikén, éppen a vadá^zházzal szemközt, az 1854-ki tavaszon egyszerre csak — több mint 10 évi kimaradás után — egy cormoran-pár jelent meg, s miután a környéket egy kevéssé szemügyre vették, csakhamarjábau egyszerű, száraz gallyakból összerakott fészket csinálának magoknak, költöttek, s pár bét múlva már lehetett onnan felülről azt a sajátságos fütyülést hallani, mihez cs.ik a fiatal cormoránok értenek. Még ugyanazon nyáron egy másik pár fiatal cormoran is napvilágot látott, s őszre kelve szülőikkel együtt mint a négy fiatal polgár elment világot látni. A legközelebbi tavasszal már 8 fészek volt a bükkön, az erre következő évben pedig 3 — 4 törzsön vagy 40 fészek tarkállott, s igy csakúgy hamarjában egész kis cormoran-gyarmat támadt az erdőben, mellynek munkásságát és mulatságos szorgosságát megfigyelni — igen érdekes és élvezetes volt. Szaporodásukban nem volt hiány, ugy hogy az először megérkeztek után pár év múlva 40—50 fán vagy 500 fészekkel voltak. De ideje hogy egy kissé bővebben is megismerkedjünk ez érdekes madárral. A cormoran (Halieus corbo) egy különös szárnyas. Nagyságra nézve akkora mintegy kissebb lúd, fényes sötétzöld tollazattal, nyakán gyöngyfüzér forma szürke pettyegekkel, háta barna szinü ; igen jó repülő s e mellett kitűnő uszó és búvár. Megérkezésük a déli vidékekről mártius 15—20-ka körül esik; s nem mint a ludak — bár repülésük hasonló — bosszú lánczolatban, hanem egyenként vagy legfölebb négj en öten vitorláznak együtt. Tanyájukhoz érve, rekedt, krágogó kiabálás közt mint a varjuk — ezért is hijják őket tengeri varjúknak — röpködik körül régi fészkeiket, még végre pihenés végett leszállnak. Fz előőrsöket pár nap múlva mind több csapat követi, s minden illy vándor csapat érkeztével roppant lárma támad; a már befészkelődöttek eleibök repülnek, körülszárnyalják és krákogják őket, súgy repülnek előttök egészen fészkükig, még ott is a peremre ereszkednek le s úgy fecsegnek velők, alkalmasint elmaradt ismerőseik, rokonaik után tudakozódva, mig az újonnan jöttek az itteni újdonságokról kérdezőzküdnek ; ha az ember elnézi őket, lehetlen, hogy illy gondolatja ne támadjon. A mi különös e madaraknál, hogy soha sem fészkelnek más fára, csak bikkre; ott állnak mellettök a fenyők, de sohase mennek rájok; ehelyett a bikkeket annyira megrakják, hogy néha 20 — 30 fészek van egy illy fán. Még az első költés meg nem történt, addig meglehetős csendesen és józanon marad a gyarmat; a mint azonban a fiatalok kibújnak a tojásból, no'iszen van trécselés egész nap, s milly comicus. Az éhes gyomrú fiókák már hajnal hasadtával elkezdik methodicusszerü fütyülésüket, de ez a fütyülés mintha az orrukon át menne