Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-01-20 / 2.szám

18 unalom bánt, mit egy élezés psycholog a szellem náthájának nevez, önként az Isten szabad ege alá hajt bennünket. Az alsó Dunának hazánkon át folyó része, mint kiki tudja, — kivéve már sokkal alább, hol a magyar batárt elhagyni készül, s hol az alföldet évezredekkel ez előtt borította tenger 40—50 ölnyi kőszirtek közt rést tört magának, midőn aztán a hátramaradt mellékvizek az akkor sokkal hatalmasabb Duna- medrébe kerestek lefolyást — egészben véve nem sok változatosságot vagy szórakozást nyújt a szemnek ; részleténkint mégis van elég tárgy, mely magára ragadja figyelmünket. Eleinte érdekkel nézzük a már Adonynál kezdődő fás szigeteket, melyek a vizöntözte kövér televényben óriási nagyságú fákat növesztenének — ha a pénz- vagy inkább költségszomjas nemzedék azokat mindaddig ott megtűrné, mig teljes korukat megérve, a természet remekei gyanánt díszelegnének; de ezen 20—30 éves facsoportozatok igy is szép látványt nyújtanak, midőn dús lombjaik az őszi szinezet által egymástól elválva, minden fának köridoma külön bontakozik ki a sűrűből és fehérkérgü nyúlánk törzseiken egyenesen a viz tükréből látszanak kiemelkedni; ily szép facsoportok több ölnyi magasságú partszakadék közelében többnyire igen festoileg alakulnak. Alább aztán, a pesti oldalon az alföldi nagy síkot látjuk magunk előtt, melynek szélső láthatára a légnek legvégső vonalával vegyül össze; itten szemünk megmérhetlen távolságon korlátlanul tévelyeghet, és ha egyszer e látványhoz szokott, ösztönszerűleg merengve csügg a végetlen lapályókon. Bár rajtok nincs semmi tárgy min hosszabban időzhetnék, különösen nincs most ősszel, midőn a tövig letarolt és kiaszott mező inkább fölszántott és összegázolt térséghez hasonlít, melyen a növényéletnek épen semmi nyoma, mintha csak belső Afrika fensíkjain látnók magunkat, melyeknek nagyszerű kietlenségét Barth oly gyönyörűen irja le. De igen van itt a növényéletnek legalább a múltból némi maradványa ; ira itt a part hosszában kiaszott és összekuszált burján, maszlag és katang-kórók a tavali dús tenyészetről tanúskodnak; valamivel távolabb néhány szennyes levelű nyár és fűzfa a jelenben még élő növényzetet kívánja képviselni; ennek háta mögött elhúzódó több rétü barna vonal pedig falut és annak szélén kezdő betű gyanánt álló L alakú fehér vonal szentegyházat jelent. Ebből áll az egész tájkép! Mi benne szép és mi annak szellemet ád, az a végetlenség fogalma, a korlátlanság öntudata, mely e tájtól elválaszt hatlan, és hogy abból piquant előtér és staffage se hiányozzék, ime itt van a partszélre düleszkedő apostagi rongyos csárda, melynek vályogfalairól a vakolat rég lehámlott, már csak nagyjából meglévő nádfödele alól pedig a kopaszon maradt szarufák s léczkötések úgy tátongnak, mint az oldalbordák és farcsontok ama néhány vontató ló derekáról, melyeket gazdájok, az alkalmasint bent mulató kóbor hajós, a csárda szélén még meglevő, de rútul megcsonkított ákáczfához kötött, és melyek az eléjök szórt igen szalmás takarmányon keservesen rágódnak. Ki látta hogy az alföldi ló Őszszel szalmát egyék? Szinte jól esik, hogy a hajó sebesen halad lefelé s eltünteti szemünk elől az idei fagy és aszály alkotta ez ínséges látványt. E fölötti tűnődésemből a partfelöl hallott nagyszerű robaj riasztott föl: néhány ölnyi bosszú parthomlokzat szakadt a Dunába! A gőzgép kerekei által fölvert hullámok szakadatlan gyűrüzetben áramlanak a part felé, mely minél magasabb, annál