Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-05-10 / 13.szám

206 öt-hat úrvadász, ki a 3 órai hegymászásban talpát koptatni nem akarja vagy nem birja, lóháton halad, néhányan, kik a gyaloglást egészséges mozgásnak tekintik, saját kettőseiken; az erdész, 3—4 kerülő, 3 — 4 parasztpuskás, 2—3 fejszés a konyha s tanya szolgálatára, s azonkívül 5—8 teherhordó s 3—4 lovas gazda öszszevéve olly karavánt képez, mintha valami kis népvándorlás volna. Ha az időjárás kedvező, vagy legalább nem szeles s esős, akkor maga e felmenetel a hollákra a természetbarátnak igen érdekes. Utunk zöldelö vetések közt visz a kissé meredek szántóföldeken fel. E meredekség feljebb mindig nagyobb, a földek kövesebbek, a vízmosások sűrűbbek, a vetések soványabbak; mig egy órai menet után már csak parlagföldeket érünk. Ilyen magas fekvésű s meredek parlugon hagyott szántóföldjek sok van a határnak. Miveltetcso — trágyát ide felhozni nem lehet — csak annyiból áll, hogy 5—6 évben egyszer vettetik be zabbal. Elindulásunk után másfél óra alatt elérjük az első alj-erdőt; a mogyoró, nyirs bükkbokrok még lombtalanok s barnák, legfeljebb is a dagadt bimbók mutatják hogy zöldülni készülnek. Nagy kövekkel teleszórt s vízmosással átszaggatott nyaktörő uton tovább haladván, uj félóra alatt a hegyoldal egy éles gerincze're jutunk, melyen ha átkanyarodunk, egy egészen uj világ tárul fel előttünk. Idáig t. i. a komor fényűt alig néhány példányban találtuk, ellenben a mivelt völgy sok falvaival s már a tavasz friss zöldében ragyogó lomberdeivel, rétjeivel s vetéseivel volt szemünk előtt, s gyönyörködtünk e felséges tájképen, mely magas álláspontunk daczára a barátságos lakottságnak meleg érzetét hagyta keblünkben, s most, elkanyarodásunk után, a hollák sötét fenyveseik s még hólepte erdőtlen tereikkel nyílnak fel szemeinknek. Balra, a tetejéig fenyvessel s csak oldalban néhány meredek kaszálóval borított 4400' magas Kakas, egész nagyságában előttünk áll, két főbb völgye a Lazarka s Jakusova, még jéggel s hóval tarkázva, egész bosszúságában áttekinthetőEgyenesen előttünk a magas Grún fenyvese, s köves, kopasz régi vágása, melyen utunk keresztül viend, meredezik. Jobbra a Szkalka meredek s fenyves oldala. Mindenütt komor sötét fenyvesek, régibb s ujabb vágásokkal, sok hó, meredek szirtes hegyoldalak, s a völgy mélyéből, messze messze alant, a gránit tömbek közt tajtékzó hegyi patak felhangzó moraja. Szép a maga nemében e vad táj is, de érzi az ember, hogy neki ott otthona nincs ! Itt, hol két különböző természetű táj, úgyszólván kétféle világ egymással határlik, kissé megállapodunk s kifujjuk magunkat. Utunk ezután fenyvesek közt viszen, hol rónásabban, hol meredekebben s kigyódzva a Szkalka oldalán, ennek gerincze felé. Erős félóra után, midőn még egy erdőégés szomorú s halottas színhelyét is értük volna — feljutunk a gerinezre, hol ismét uj kilátásunk nyilik. Idáig t. i. a fekete-lehotai batárnak csak egyik felét a Kakas vagy Grún