Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-01-10 / 01. szám

8 gondoskodnia, mert tudta, hogy hímtársa nagyobb erejében bízva, veszély idejében azzal, hogy övéi elmaradnak nem sokat törődik, s legfölebb akkor áll ki vedelni ökre, ha hirtelen megtámadtatnak. Felséges látvány ! a szarvas egész nyugalommal legelész, időről időre mégis egy két harapás után hirtelen felveti fejét, s minden irányban biztosítva, méltósággal nézdel körül; a suta néhány nyommal oldalvást, annak daczára, hogy a családfőt maga mellett érzi, mégis folytonos rettegésben látszik lenni, mintha veszélyt sejtene; alig enged magának annyi időt, hogy kevés füvet haraphasson, olly féltékeny tekintettel kíséri borjának minden mozdulatát; ha tőle függ s nem tartóztatja vissza a h/m nyugalma vagy gondatlansága, bizonyosan már rég fiastól együtt elsietett volna innen, hol a mint látszik nem jól érzi magát. Az oktalan állatoknak e gyöngéd anyai szeretete valóban megható; a teremtő jótékonysága olly magasztosan nyilatkozik ebben s e tulajdon, mellyet az értelmes lénynél is, nemcsak a természeti ösztönnek, hanem az ész által vezérelt szívnek legbecsesb adománya gyanánt tisztelünk, megoldhatlan köteléket alkot a szellem és anyag között, mi nélkül ez utóbbi, ha életet nyert is, okvetlenül elpusztulna. A borjú leheveredett s a füvet inkább negédességből és szoktatáskép harapdálta, mintsem azzal jól akarna lakni; annya emlőiben, melly felé folyvást tekintgetett, sokkal kedvesb tápot talál még; hadd pihenjen szegény állatka, neki úgy is bajos lesz a hosszú futást, melly rá pár perez múlva bizonyosan várakozik, kiállani. Az erdei magánynak ezen legszebb és nem is olly gyakori jelenetén gyönyörködve, (mert hisz a vadaskertben ápolt s megszelídült fővad észlelése nem bir bennünk annyi érdeket kelteni, mint midőn szabadban s a maga természetes valóságában leshetjük meg) ép az után néztem, miként férközhetném hozzájok közelebb, mert ekkora távolságról, mit számomra eddig csak látcsövem rövidített meg, lövésre nem is gondolhattam; de csakhamar meggyőződtem, hogy e, kísérlettel föl kell hagynom. Ha a lővonal meghaladása hajtásközben már magában véve is veszélyes és minden vadászati szabály ellen van, mert az embert valamellyik vigyázatlan szomszédja könnyen oldalba lőheti — vagy ha a szemközti közeledés által felkeltett vad kitör, úgy ez igen kevés sikerrel kecsegtetett ez esetben, midőn a kopó vakkantása minden perczben várható volt. Nyugton maradtam hát azon reményben, hogy a szarvas, ha megindúl, majd csak lövésre jő, ha nekem nem, másnak; nem is maradt sok időm annak meggondolására, mi volna jobb, mert a még mindig legelésző gímcsalád egyszerre nyugtalankodni kezdett, s bizonyosan neszt fogva merőn nézett az erdő felé, honnan az imént kiötlött volt; a borjú is hirtelen fölkapott fekhelyéből s a vadak egész magatartásából azt észleltem, hogy nem sokára megiramodnak. Alig is telt bele néhány másodpercz, midőn a szarvas sebes iramban megindúlt, mintha érezte volna, hogy a legnagyobb veszély környezi. Gyorsan ügetve rézsút futott a vágáson lefelé, madár könnyűségével ugorva át a bokrokat s útjában álló fatörzsöket; közbül a borjú, szélről pedig a suta, úgy hogy amaz minkét oldalról födve volt, a vezetőnek úgyszólva minden mozdulatát utánozták. A vett irányból csakhamar meggyőződtem, hogy hacsak valami véletlen felém nem tereli, reám nem jöhetnek, s a kellemes izgatottságot, melly a vad közelléte miatt vagy tíz perczig folytonos feszültségben tartott, a csalódás és csüggedésnek egy neme váltotta föl. De híjában! a vadásznak