Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-12-20 / 35. szám

565 vagy harmad magával, a kinek helyét a meredek hegyoldalon szinte megirigyeltem. Ő is üldözőbe vette a vadat, s elbeszélte, hogy az egy roppant kan volt, a melly felette a második vadászra — egy kerülőre — jött ki, annak lövésére felbukott, de ismét felkelt, ezután szomszédja kettős lövést tett rá, de V. G. barátom mindeddig nem látta a vadat egy előtte levő kis dombocskától, a melyen átrohanva mintegy 15 lépésnyire bukkant fel előtte és a legsebesebb rohamban egyenesen neki jött. „Azonnal eszembe jutott — úgymond — fiamnak adott tanácsod, és bevártam, mig átment mellettem, alig egy lépésnyire tőlem — (ezt szomszédjai is erősiték) — s azután — folytatá elbeszélését — utána lőtt előbb a golyóval kamarájába, és mivel tovább szaladt, azután futókkal. Kételyünket nyilvánítók, hogy egy 16. sz. Lefaucheux féle, közelről a kamarájába lőtt golyóval ennyire futhasson (mert már vagy fél mértföldnyire követtük) de barátunk állítása mellett maradt. Végre még néhány „hopp-hopp" váltás után a vadkanhoz jöttünk. Gyönyörű, eléggé hízott, teljesen ép szőrű fekete példány; utóbb megmázsáltatván 360 fontot nyomott. A Zahraj hasánál feküdt, mint a kis kölyök az anyjánál, s alig engedett hozzá nyúlnunk. A három utolsó lövés közt az elsőt J. erdész tette rá egy kis tócsában, a melyben magát a Zahraj ellen védelmező, a másodikat és harmadikat M a sz ics G. barátunk, golyója a vadkan száján ment át, a futók nem voltak láthatók Egy ideig gyönyörködve legeltettük szemeinket a becses zsákmányon, azután vagy két őrt hagyván mellette, a kikre erősen ráparancsoltunk, hogy ne engedjék megtépni, vagy agyarait kitörni, mig a szekér elérkezik érette; a Zahraj t csak erővel húzván el tőle, elindultuuk a hajtásban maradott társaink felé. Épen a felett tanakodtunk, megálljunk-e itt lesbe szalonkákra, mert már alkonyodni kezdett, midőn a Zahraj, csak alig bocsáttatván szabadon, ismét hajtani kezd. Most már serényebbnn mentem a hang után, s a midőn nemsokára az erdő szélén a legelőn kolompoló marhákhoz kibukkantam, a hajtás tőlem mintegy száz lépésnyire jobbra volt, de csakhamar elhallgatott. Arra tartva N. J. barátommal találkoztam, a ki beszélte, hegy ismét egy olyan vadkant hajt a kopó, ő vagy húsz lépésnyire rábukkant egy útacskán, de az is szembe levén vele fordulva, azonnal meglátta, és mielőtt neki ideje lett volna rálőni — elillant. Nem hallván többé a Zahrajt, lassan, beszélgetve mentünk az erdőaljban Agyagos felé, mert tudtuk, hogy már társaink is a falunak tartanak. Ezeket már a korcsmában találtuk, tűzzel emlegetve a nap kalandjait; jó ideig beszéltek az elesett kanról, úgy mint mi is, azt hívén, hogy ugyanegyről beszélünk, míg végre V. V. fiatal vadásztársunk azon kérdést intézi hozzám, nagyon megvolt-e a vadkan lövöldözve, midőn tőlünk eljött, és en azt feleltem rá, hogy ott egy lövés sem történt rá, csak akkor derült ki, hogy két vadkanunk van, mert a második, a melyre mi már nem lőhettünk, egyenesen elhagyott társaink felé tartván, ők azt gondolták, hogy ugyanazon vadkan tér vissza, a mely a hajtásból ment ki, mert a távolból hallott három lövés csakugyan le nem teritette azt. Gk azonban már ekkor haza bocsáták a hajtókat, a kik is falunkint csoportosulva ereszkedtek lefelé az erdő alatti vetéseken a völgynek, egyenesen az agyagosiak, balra a sókúti és rudlyói, jobbra az aranyos-és feketepatakiak, midőn egyszerre a kopó hajtása épen a falu felől hangzék. H. L. barátunk azonnal