Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-11-30 / 33. szám

.537 szinfalak mögött jól tudjuk a zsörtülés okát. A Squire három év előtt drága pénzen vett a doncasteri árverésen egy évest s a csikó mindig olly roszúl futott, hogy vételára sem került vissza. Az idén betették a nagy handicapba; aló bámulatosan javult, a kísérleti versenyben két híres vén gebét s egy rosz rükölöt megvert, minélfogva a Squire, akarata ellen úgymond, rá hagyta magát venni, hogy fogadjon lovára — s íme, ma a verseny reggelén, a helyett hogy 10 : 1 állana a lova, azt olvassa a lap .sport-rovatában, hogy 50 : 1 kinálnak lova ellen, de senki sem veszi. Ez aztán rosz kedvbe ejti a Squiret. Bob, a lovász, szintén olvasta a rosz hírt s miután ura példáját egy koronaarany erejéig követte, hát most ő is tüszköl, haragszik, hányja veti az istállószereket s szidja a mellé rendelt segédfiút. Szegény Bob persze már biztosan számolt a hét fontra és tiz shillingre s kiszámította, hogy e pénzért skarlátkabátot vesz magának világos zöld üveg gombokkal, mire már olly rég áhitoz ; s mi több, egy szeretetreméltó házi nőcselédnek valóságos finom kesztyűt — nyolcz háromnegyed — igért ajándékúl s most ütheti a kő a dolgát! A Squire fia, Tom úrfi, a ház reménye, még roszabbúl járt mint az elébbiek. A cambridgei egyetemre magával vitte a ló és a fogadások kedvelését. A pejcsikó híre hozzá is eljutott, de a bele ruházott tíz fontnak bottal ütheti már nyomát, mert a verseny megnyerésének távoli — s ugyancsak távoli — lehetősége esetében sem kapná vissza pénzét. A tíz fontos jegyet ő egy emberbaráti egyén gyöngéd gondviselésére bízta, ki a környéket olly biztosítással járta be, hogy minden rá bízott üt font egy hét múlva tízszeresen fog megtérülni. Tom hitt neki s most már írhat a sportlapokba kevésbé ékes nyelvű mint erélyes kifejezésü s hibás lielyesirású leveleket ; a szerkesztők ezeket még csak nem is közlik, hanem sajnálatukat fejezik ki a rászedett ifjú iránt s tanácsolják neki, hogy máskor hitelesb egyént válasszon bizományosául. Az eredmény hírét váró ezrek közt legboldogabb az, kinek „egy pennyje sincs a versenyen." Erre nézve a vásár növekszik és apad, kedvenczek jönnek és mennek, anélkül, hogy törődnék vele. Bánja is az illy boldog ember, köhög-e a kedvencz, vagy valamellyik lába gyanúsnak mutatkozik-e ? Nyugalmát semmi sem rontja s ha a reggeli lapból olvassa is, hogy a bookmakerek leviathanjai keményen fogadnak a csikó ellen, melly eddig „erkölcsi bizonyosságnak" volt tekintve : ő csendesen szörpöli mokkáját s egykedvűen gyújt friss szivarra. Az octóberi versenyek hires szelleteit kerüli, de kedveli a „két ezer guinea" napját tavaszi legével, még inkább a júliusi idényt, midőn a Chesterfield induló pontjánál leheveredhetik az illatos fűbe; York és Doncaster rendesen kicsalja őt s minden reggel ott áll Tattersall könyöke mellett és kimeríthetlen türelemmel kémleli és bírálgatja az éveseket, megjegyzéseket sugdosván mindenik alkatáról és tulajdonságairól szomszédjának. Magán a versenytéren hallgatag és zárkozott, s jól meggondold ha szólni akarsz hozzá, midőn a futást nézi. Illyenkor nem tűr zavarást s elég udvariatlanúl utasít vissza. IIa aztán valamelly kemény küzdelem fejlődik ki, ha az első csak egy nyakkal győz, vagy ha holt a verseny: emberünk olly izgalmat árúi el, mintha félvagyona függne koczkán s nyárfalevél gyanánt remeg, midőn a Legerlovak az indulópontra mennek. Különben ritkán, csak akkor veszti egykedvüségét, ha egy-egy városi uracs nevet-