Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-01-30 / 03. szám

42 sen tanyáznak, s én ezt csak azért említem fel, mert hazai lapjaink azon kérdést, valljon valóban létezik-e ezen vad hazánkban, komolyan és kétkedve vetették fel. De lássuk mit csinál ami vadkanunk élte utolsó napján? Hajnalban még vaczkában heverhetett, bár nyugtalan álmai lehettek, mert mint látni fogjuk, elvert kan volt. A reggeli órákban közeledett hozzá egy kissé avatlanokból álló vadászvagy akarom mondani puskás társaság, kik Homonna Olykáról indultak ki s czéljuk volt őzet ejteni; el is eresztették a kopókat a Sztropko-olykai egyik hajtás aljában, miután annak tetejét és oldalait elálltak. A kutyák őzeket kapván fel s nagy lármával hajtván, a még gyakorlatlan erdész, a kántor s egy más koezapuskás ott maradtak, várva, hogy az őzeket a kutyák visszafordítsák; egy negyedik puskás pedig, ki az e lapok olvasói előtt is vadkan-sportjairól ismeretes Festetics Aladár gróffal (ki ekkor hon nem volt) szokott kijárni, bemenvén a hajtásba, fris vadkannyomra s ezen tovább haladva elhagyott vaczkára talált; innen a nyomot ismét követve az erdőből kiért s itt körülnézvén megpillantá a vadkant, mint sétál lassan az árelleni szántóföldes hegynek kissé bokros oldalán, egyenesen Homonna-Olyka lalu felé s azt elérve, mint búvik be a sövényen át a nagy gyümölcsös kertbe. Ekkor maga is utána indái, s a mint a két faluban (itt a faluk a völgyekon többnyire párosával vannak egymással átellenben) az emberek lármáját hallja, rohan lefelé s nem hijában, mert a vadkan a kerten s néhány gazda kertjén lassan áthatolván s a lármázó és őt egy sövénytől a másikhoz riasztgató emberek által felböszíttetvén, midőn a kertekből az utczára kiért, gyalogszánkákon csúszkáló gyermekekre bukkant, s a mint ezek szétfutottak, egynek utána indult és ezt előbb ledöntven, vállától csípejéig végig hasította s egy darabig agyarán mintegy felakasztva vitte, míg az emberek lármája miatt letette. A szegény 11 éves fiú harmadnapra kimúlt. Áthaladott azután a vadkan, mint becsületes utazó a két falu közti hídon, bement egy udvarba, onnan a méhes és ólak közé s midőn innen kiriasztatott az őt mindig csak respectábilis távolságban követő falubeliek által, kik csépjeikkel, dorongjaikkal, fejszéikkel hozzá közeledni vagy őt körülvenni nem merték, lement a két falu közti rétre s a völgy kis de mély árkú folyóján az átmenetet, most már híd nélkül kisértvén meg, ebbe mintegy belebukott. Ekkor ért le a hegyről az előbb említett vadász és kényelmesen kétszer reá lőtt, de csak hátúiját találván, a kan kiugrott, belement alulról azon tulajdon kertbe, mellybe legelébb jutott, itt egy szolgát találván, ennek nekiment, ez azonban egy fiatal szilvafára menekülvén, a kan ostrom alá vette a szilvafát s úgy rázta, bogy csakugyan leesett az ember kalapja, ezt szétszaggatta, azután a fát ismét rázta s héjját egészen körülrágta. Felhagyván azután ez eredménytelen ostrommal, midőn a kerten felfelé lassan haladna, az említett vadász ismét két lövéssel illette, de mert egy sem volt halálos, visszafordúlt a kan, leszaladt a völgyre s a folyó mentében haladván, a malom mellett átment rajta nagy nehezen és lassan oldalt ismét ugyanazon erdőnek tartott, honnan reggel kijött, de mivel egyik szeme ki volt lőve (alkalmasint a kertben legutóbb kapott lövéstől) nem látta s a puha hóban nem hallotta, hogy egy még ártatlanabb koezapuskás, a szomszéd falubeli kántor közeledik felé, ki csakugyan inkább kontár volt mint kántor, mert vérző kanra mindkét nyúlseréttel töltött csövét süté, s a kan ezen öt legfeljebb is