Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-09-10 / 25. szám

399 figyelemmel néztem a sötét és világos kck vetélytársak ünnepélyes csendességü, de azért hatalmas evedze'sét, sebem megszűnt sajogni, és mindaddig nem fájt, mig csak ezer meg ezer torok a győztes nevét éljenezve nem hangoztatá. Még nem értem reá az általunk annyira megtizedelt réczéket megszámlálnivagy e czélra Bertiet előhívni, midőn a felkelő nap állásunkat tisztán kivehetővé tette. Jobbra tőlem a befagyott vizben égerfák állottak; mögöttem a zsombékos nádas terült el; mindenütt vastag jog, ama tisztást kivéve, hová a réczék eleinte leszállottak. Csekély távolságban fekete pontokat láttam a havon; ezek meglőtt réczék voltak, mellyek néhány ölnyi repülés után leestek. A tóból szakadó patak kanyarulatait a hótól fehérlő rétek közt már tisztán kivehettük, s annak mentébon tömérdek krikrécze röpködött ide s tova. A hó különféle alakú rétegeit nézegetve, társamnak épen egy tökéletes jéghátot mutattam, melly egy gyalogszedcrbokron átszivárgó, de megfagyott viz ér útját állotta, midőn a nádban Diver fekete fejét észrevettem, a mint a jég szélén felfelé csendesen keresgélt s farkát ama bizonyos modorban csóválta, melly nélkül jó vizslát vagy hozárt képzelni sem tudok; közvetlenül utána a füzesből Bertie bújt elő, kezében egy gácsért s egy nyílfarkú réczét tartván. „Az egyik — mondá Bertie a nyilfarkú réczére mutatva — mollettem esett le, a gáesér pedig valami ötszáz lépésnyire, miért is kutyámat tüstént utána küldtem, de majdnem egy óranegyedig kereste, mig végtére ráakadt, Épen midőn reám kiáltott, a kutya fris szimatot talált, miért is kár lett volna visszahívni; most egy krik réczét keres ; még elég szárnyalt van mindenfelé, de sokat közülök aligha el nem vesztünk, mert úgy szaladnak, mint a bíbiczek. Ha úgy tetszik — folytatá Bertie — jó lenne az egész nádast bejárni; addig én Diverrel még néhány „nyomorékot" találok, az urak pedig bizonyára krik réczékre fognak akadni. Ide, Diver!" E perezbon a madarász hozára bújt ki a kákásból, egy eloven krik réczével a szájában, s úgy nézett reánk, mintha további utasitást kérne. „Hozassunk ki vele egy réczét a vizből Bertie !" Az okos newfoundlandi mintha megértette volna kívánságomat, vagy talán észrevette merre nézők — egyik zsombékról a másikra gondosan lépdelve a jégen ide s tova csúszott. A jégmentes vizhez érvén, azt néhányszor megkerülte, mig végre olly helyen ugrott bele, honnan könnyen ki is mászhatott. Az első réczét felkapván, kettőt akart egyszerre kihozni, mi azonban nem sikerült; igy tehát az elsőt — anélkül hogy a vizből kijött volna — a jég szélére letette, utána pedig a másikat is kihozta. Úgy látszott azonban, hogy nem jegyezte meg magának a helyet, mert sehogy sem sikerült a vizből kijutnia, és már azt hittem, hogy Bertie a kutya erejét túlbecsülte. „Ne féltse azt uram —• mondá az öreg kalapját megemelve — nom fullad az bele, könnyebb volna egy vidrát a vizbe fojtani;" s a kutya mintha ez állítást megakarta volna erősíteni, visszaugrott a vizbe s oda úszott, hol a viz árja nem fejét, hanem hátulsó lábait rántotta a jég alá, mikor aztán egy ügyes szökéssel a réczével együtt a partra ugrott. Most ismét mind a két réczét egyszerre akarta elibénk hozni,