Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867
1867-07-20 / 20. szám
J322 A hónap vége felé járt; — kutyáink és lovaink majdnem minden vadásznapon kitűnő szimattal nagyszerű hajtásokat tettek, elannyira: hogy a „master" csakugyan meg volt lovak dolgában szorulva; azonkívül a begyes kavics és kidőlt mogyorófa tuskók okpzta sebek majdnem minden istállóra szerencsétlen idényt hoztak. — Wellington alig várhatta- nehezebben „az éjszakát vagy Blüchert," mint a mi falkamestertink az első fagyot. Ritkán láttam emberi arezot örömtől jobban ragyogni, mmt az övét, midőn egy jó vadásznap és vig est után engemet — a régi szokás szerint — a kapuig kisérvén, észrevette, hogy a holdfényes és csillagos idővel jött éjszaki szél kemény fagyott hozott magával. Bár mennyire veszedelmes legyen is a ló lábának, én mégis szeretem a kemény fagyot, különösen könnyű élénk lovon ülve, melly felingerülten a csipös levegőben a legcsekélyebb indításra vágtatni hajlandó, az ostorsuhintást pedig épen nem türi. — Illy hangulatban találtam paripámat, és ebben mégis maradt istállóm ajtajáig. Időközben az egész természet megjegeczesedni látszott; — egy izben a holdra nézve, úgy rémlett, mintha fénykörén valami sötét tárgyat láttam volna keresztül vonulni. Bagolynak hittem, tudván, hogy egy közel fekvő pajtában több tartózkodik s számukra á tetőn szabad be- és kijárás végett nyilás hagyatott. E nézetemben megerősített a madár alakja is, de arra nem gondoltam, hogy a hold fénye a tárgyak körvonalait kiegyengeti s ekép a szemet megcsalja. Repülése lassú volt, s midőn eltűnt, rögtön eszembe jutott, hogy szalonkának kellett lennie, mert igen hasonlitott ahoz, mellyet. több év előtt fényes nappal — alig gyorsabban repülve, mint a kánya — a franczia partokról egyenes vonalban láttam áthúzódni. Szerencsémre az esti gyorsvonattal egy régi jó vadásztársamat vártam; — megérkezésekor a fagy mind" inkább keményebb lőn, elannyira, hogy reggelre tiszta hideg időre számíthattunk, noha a láthatár kétes szürke szine havat igért. Uj lakásomban pogyászos szekerekkel és kárpitosokkal eddigelé annyira el valék foglalva, hogy a vidéket még alig ismertem. Vadászom nem rég lépett szolgálatomba s igy a szalonkákra nézve csakis saját tapasztalásaimat vehettem igénybe, de azonkívül reméltem, hogy az öreg „Bertie" meglátogatand. E reményem nem csalt, mert másnap még a reggelinél ültünk, midőn már is azt kérdeztette, nincs-e rá szükségem ? Ajánlata nem volt megvetendő, mert nemcsak hogy az egész vidék minden zegét zugát jól ismerte, de azonkívül az állatok életmódját éber figyelemmel kisérte, és pontosan feljegyezgette az év minden szakában, merre jár a hasznos és ártalmas vad. Ügyessége nagy gondtól szabadított meg, mert feltett szándékom vala tüzetesen kikutatni: merre vannak a szalonkák. A sport bármilly nemében, roppant előny a helyismeret; a szalonka vadászatnál azonban majdnem nélkiilözhetlen. Évről évre nemcsak ugyanazon rejtet, hanem ugyanazon bokrot látogatják meg, s ha a benne lakó ellövetik, azonnal más foglalja el helyét. Egy idény alatt magam is hat szalonkát lőttem egy bokorból. Ismerek egy nagy kiterjedésű birtokot, hol bizonyos bokrok, meleg források, és néhány patak mentében fekvő bozótok körül mindig találtam szalonkát, s mihelyt ezeket ellőttem, mások jöttek helyükre. Ezen helyek vonzerejéről keveset tudok, csak azt tapasztaltam : hogy a szalonka a fölötte ernyőt képező bokrokat igen szereti.