Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-07-10 / 19. szám

J306 Mindezekre elég ideje volt, mert a csevegésen és pipázáson kivül, neje vezette a belső gazdaság többi ágait, John uram pedig egy zömök, gyözős fehér szemű vén ponyn az egész vidéket bejárván, minden farmerhez betekintett, hogy megláthassa, lesz-c valami a legutoljára ellőtt csikóból; vagy pedig elment a kastélyba, hol öcscse mint méneslovász szolgált, és megnézte a lovakat. Szóval azt lehetett gondolni, hogy minden istállókulcs zsebébon van; hol itt, hol ott járt, és bármilly úton bátran elvárhattuk, hogy az öreg Johnnal és fehérszemü ponyjával találkozandunk. Emlékező tehetsége olly erös volt, hogy az egyszer látott lovat soha többé ol nem felejtette, — minden esetre nálánál illetékosb birót, lóhús dolgában, alig lehetett képzelni, úgy, hogy végtére a „Chequers" az eladó lovak tudakozó intézetévé lön. Boldog volt az az eladó, kinek lováról John a „Chequers" pipázó termében a társaság olőtt kedvezöleg itélt; ellenben ha valami kifogást talált rajta, nem maradt egyéb hátra, mint feltétlen eladás végett a lovat Tattersallhoz vagy Aldridgohoz beállítani; mert mihelyt John véleménye köztudomássá vált, soha többé senki a lóra nem nézett. Megérkezésem hirére John az étterembe czammogott, a verseny részleteit tőlem megtudandó; — a rosz hir azonban gyorsan jár s noha a versonytért a futtatás után tüstént odahagytam, mégis lovunk mogveretését a „Chequers"-ben már tudták. — „Sajnálom, hogy megverték a csikót — (bizonyos emberek olőtt a ló örökké csikó marad) mondá John kezemet megszorítva — bocsásson mog uram, de azt hiszem, hogy ez ogyszor hibázott; kár volt a lovat nagyon is jó társaságban futtatni. Nem származik valami különös futó fajból; olég ugró és kitartó vér van benne ugyan, de sem apja, sem anyja soha gyors irammal nem birt — igen jól ismertem őket; szeretem hinni, hogy a veszteség nem igen nagy." Ezek voltak körülbelöl szavai, midőn a verseny fömomentumait elmondám neki; utóbb kijelentvén, hogy vacsora után egy kis csovogésre ismét eljövend, a szobát elhagyta. Látszólag azt hitte, hogy lovunk csakis gyorsaság hiánya miatt vesztett a versenytéren; ezt jóformán Tom is gondolta, de nézetét nem volt képes olly udvarias hangon előadni. Vacsora után John ismét megjelent, két pohár groggot és néhány pipát hozva magával; székeinket a kandallóhoz húzván, természetesen a versenyről beszélgettünk ; azonkívül az öreg minden a szomszédságban lévő lónak jó és rosz tu'ajdonságait elősorolta. E részbeni jártassága csakugyan nevezetes volt. A téte-a-téte végo felé nagyon sokat ásítottam, mit valakitől, ki egész nap lovon ült, még akkor sem lehet rosz néven venni, ha a beszéd tárgyát bármily érdekes ügyek képezik ; az öreg John ezt észrevévén, megjegyzé, hogy tudna számomra egy csikót, mellyet illő áron jó lenne megvenni. „Valóban? — felelém könnyedén — és hol?" Tulajdonképen magamban ép akkor azt számítgattam, hány lc kellene még ahoz, hogy egy magam-féle ember a folytonos versenyzés és nem nyarés által végtére tönkre jusson.