Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-07-10 / 19. szám

J305 Igaz ugyan, Hogy a ló megveretett, de azért még sem futott olly rosszul, mint Tom állítá, mert előtte Angollion legjobb három lova ért be, s ő nem rosz negyedik volt; azon kivül köztudomású dolog, hogy Tom kifejezéseiben ép olly erélyes, mint lovaglási modorában. A bajon már segíteni nem lehetvén, beértem azzal, hogy a ló mogveretését láttam; arra azonban nem voltam köteles, hogy még a kritikát is hallgassam, miért is lovászomnak meghagyván, miszerint éjszakára a „Chequers"-be utánam jöjjön, a versenytérnek hátat fordítottam s Tom barátom győzelmét be som vártain, ki illyes alkalmakra mindig valami gebét tartott készen. Nem ismerek annál kellemetesebb érzést a világon, mint ha kifáradva, éhesen, valami sötét, hideg és esős éjszakán, egy általunk ismert útmelletti fogadóhoz érünk, mellynek ablakaiból a gyertya fénye olly barátságosan integet. E fény minden bajainkat és gondjainkat eloszlatja. A szíves fogadtatásról bizonyosak lehetünk, mert bármit beszéljenek is a vendégszeretetről, mégis csak ott fogadják az embert legjobban, a hol fizet; senkit megérkezésünk által zavarba nem hozunk, és mégis kényelmes éjjeli szálláshoz jutunk. Lovunk ezt igen jól tudja, mert mihelyt az ismeretes czégért meglátja, azonnal füleit hegyezi és gyorsabban kezd ügetni. Az öreg házi szolga meghallotta, hogy jövök, mert lámpását feje fölé tartva, a kútnál megállott s azt kiáltotta : „hát kegyed az ? a vén kanczára, ügetéséről is ráismerek ; örülök, hogy ismét láthatom uram ; lassan babám, — mondá lovam terhelőit megtágítván — mind járt megleszünk ; úgy hiszem, éjszakára itt tetszik maradni, a lónak majd gondját viselem." Ezzel a lovat az istálló felé vezette, én pedig a jól kivilágított folyosón végig, az étterembe mentem, hol már sok víg órát töltöttem. A ló után nézni szükségtelen fáradság lenne, az öreg Samban megbízhatunk. Fél óra múlva lovunk jól ledörzsölve s térdig szalmában állva, alig várja a főtt zabot, * mollyet számára az öreg házi szoiga a tűznél készítend ; én pedig lábaimat a kandalló sarkára felrakva, a csinos szolgálót nézegetem, ki számomra az asztalt teríti. A „Chequers" még ama régi vendégfogadók példánya volt, mellyeket ezelőtt 20—25 évvel ismertünk, John Harrison pedig, mint gazda, ép oda illett. Huszonöt évig, mint kocsis, egy Londonból ezen az úton járó gyorskocsin kocsiskodott, végtére a hosszú szolgálatba beleunván, nőül vette a szomszéd uraság szakácsnéját s a „Chequers" bérlőjévé lön. A vasutak folytonos szaporodása ártott ugyan üzletének, de azeit John kocsmáját és híres serét sürün és szívesen látogatták. Mindenkinek meg van a maga kedvencz vesszőparipája, mellyet nem szokott megúnni; John Harrison még e tekintetben is különös ember volt. Magától értetődik, hogj bálványa csakis a ló lehetett. Nem tudom ugyan, hogy valaha életében csak egyetlen egy lovat is vett volna, de még ama számos gyorskocsik részére sem akart lovakat tartani, mellyek naponként hozzá betértek. De azért tíz mértföldnyi körületen minden úri vagy farmer ház értékét és állását egy fillérig tudta; nem volt vadászló, melyet gazdástól ne ismert volna; nem csikózott meg kancza a szomszédságban, mellynek, szintúgy mint a ménlónak, származási tábláját könyv nélkül ne tudta volna; minden eladó lónak az árát, egy öt fontos bankjegyig, pontosan meghatározta.