Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-06-10 / 16. szám

J257 A logordekesb jelenőt, t. i. a „bouquet" legutoljára hagyatott. E czélra egy roppant kiterjedésű Rhododendron ültetvény lön kiszemelve. Millionairené asszonyság és barátnői az elfogadó terem ablakjai mögött gyönyörködtek a látványban. A fáczán „feu de joie" rendezésére a pinczemester volt kiküldve, ki azonban egy véletlen esetre el nem készült; ugyanis a „bouquet"-re szánt fáczánok egy más kereskedőtől vásároltattak, ki a kalitkákat dróttal fonta be, s így pinczemester uram ama eszközre szorult, mellyel a pezsgő üvegekot szokás felbontogatni. Míg azonban a szegény beteges ember ide s tova czammogott, a puskáknak várakozniok kellett, s hosszú várakozás után kisült az egész mesterség. » Egy jelen volt erdész, ki nékem alkalmilag e jelenet részleteit későbben elmondotta, a következő szavakkal fejezte be előadását: „Uram, illyesmit életében soha sem látand." — Óhajtom is, hogy úgy legyen. Egy óra a körönd előtt. Nem Hyde Park vagy Rotten Row, nem is Bois de Boulogne, de még Prater sem ez a mi városerdőnk, de hát a mienk s igy dicsérhetjük és gyalázhatjuk kényünk és kedvünk szerint. Mind a kettőre van ok és alkalom elég. Már az, hogy a hosszan szük király-utezának vereshagymás-caviáros légzetéböl, mellyről elmondhatjuk Heine versét Ich habe gerochen alle Gerüche s az omnibuszok, comfortablek, fiakkerek és equipageoknak gyapjúszekerekkel tarkázott tömkelegéből kell kibontakoznunk,

mig a város nagy porából a városerdő kisebb porába érünk : már ez maga megfizetteti az élvezete, melly a körönd előtti karszéken legelőször is a gyiirüsdi réztányérainak és dobjainak két más zenekarral összevegyülő harmóniája képében vár reánk. „Biz úgy édes öcsém" — fogja mondani, m'dőn ISOO-at írnak azaz enbonpointes öreg úr, ki ma karcsú legény még s olly délezegen ugratja sárgáját— „nem hinné az ember, de az 1867. évi koronázás alkalmával itt még olly hang-,por-, ló-, jármű- és ember salmigondis volt napi renden, hogy a rend és izlés mai tisztult fogalmai ettől egészen elborzadnának. Akkor még nem nyíltak külön fasorok a lovaglók — s korláttal elkerített sétá nyok a gyalogosok számára; akkor még az omnibuszok behajthattak a körönd csillagáig s szállítmányaikat életveszély közt és ott rakták le- és fel, hol legnagyobb volt a tolongás, hol a hon alsó- és felsőházi atyáit és anyáit, a fogatokat e's a paripákat bámész tömeg ácsorogta körül s a köröndből kitolúlva alig két ölnyi helyet engedett a jármüvek szakadatlan sorának, melylyek előtt és után és között hő vérű lovasok vágtattak s hírneves ügető fogatok mérkőztek, mellyik trappol körül rövidebb idő alatt. Es még se történt sok szerencsétlenség s napjára legfölebb egy pár elgázolás, vagy összeütközés, vagy felborulás, rúdtörés s más eíéle esett. Akkor még a „Ringlspiel", a nagy vendéglő és a Bimbóház egymásba vegyülő cseh-czigány-rézdob zenéje csiklándoztatá a be nem dugható íüleket, itt ép e helyen, hol az ujan épült pavilion terrasseain most üde léget, élénk társalgást s művészies zenét élvez az előkelő világ, mig a Wurstlprater zaja kelet felé kitolva a távolban vész el. Akkor még örökös pornymbusz, sőt néha valóságos porfelhő —