Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-03-20 / 08. szám

121 haladhatott előre, míg a zsiráf, hosszú vizsga pillantást vetvén kudarczot vallott üldözőjére, végkép elbúcsúzott tőle. A bokrok közül kivergődvén, leszálltam a lóról, és pipára gyújtottam; fáradságtól libegő lovamat irtózatosan megviselték a tövisek, s több sebből vérzett. Mig a szegény állatot nézegetém, két más zsiráf vonta magára figyelmemet,- mellyek nem nagy távolságban haladtak, de miután lovamból minden ki volt már véve, bántatlanúl mentek tova. Nagyobb gondom volt ennél a kérdés, hogy -hol vagyok ?" erre kellett most megfelelni. Egy pillantást vetve a napra és egy halomra, melly ismerősnek tetszett, neki indúltam egy ösvénynek, mellyről azt hittem, hogy a társzekér nyomába vezet. Jó darab földet haladtam hiába, sőt egy másik irány sem vezetett a szekérhez. Beláttam, hogy a vadászat hevében feledve a szekér nyomát magamnak megjelölni, eltévedtem, még pedig olly vidéken, hol víz csak kiszáradt folyamok gödreiben volt itt ott található, de az is csak ollyanok által, kik ismerősek voltak a vidéken. Reggel korán kelvén fel, ina még sem ettem, sem ittam, a vidékkel pedig tökéletes ismeretlen valék. Azonban folyvást csak törekedtem a szekér nyomait megtalálni, hol egy, hol más halomnak tartva. Majd fegyveremet lőttem ki, majd irtózatos lialló-t kiáltottam, — mind hiába. Sem baráti hang, sem fegyver nem válaszolt, s egyetlen ismerős tárgy sem akadt szemeim elé. Szomjtól epedve csüggedten és szomorúan szorítám fáradt paripám oldalait; azonban a nap is leáldozott, s fel kellett hagynom minden reménnyel, hogy ez éjen a szekerekhez eljussak. Minden gondom abban öszpontosúlt most, mint tegyek szert vízre. A mint igy minden tervnélkül kódorogtam, egy zsiráfnak s utána egy ló nyomait fedeztem fel. Itt valamellyik társamnak kellett járnia, de a nyom ismét elveszett. Ekkor régi vadcsapára tértem, mellyről azt hivém, hogy végre is vízhez jutok rajta; találtam is mélyedéit de ebben csak az esős évszakban szokott víz lenni, s most teljesen ki volt száradva. Más irányt vettem tehát s végre négy bushman-kunyhót fedezett fel szemem. Szivem ugrándozott örömében s kiáltottam egyet, de semmi nesz sem felelt s élö lény nem akadt szemembe. Elhagyott s a bushmanek által csak az esős évszakban lakott kunyhók voltak ezek. Nem maradt egyéb hátra, mint leszállni s a nyerget levenni lovamról. Magamnál is inkább szántam a szegény párát s békós lábbal a fűre tereltem. Tüzet akartam gyújtani, de tűzszertartóm üres volt. A szükség azonban leleményessé tett a veszélyben. Kitépvén kabátom bélését, lőporral dörzsöltem be s egy részét betettem fegyverem csövébe, mellybe előbb kis adag puskaport töltöttem. A lövés elsülvén, a rongy szikrázva hevert a földön. Maroknyi száraz füvei lángot gyújtottam most, s a vén kunyhó-karók a legalkalmasabb tüzelő anyagot szolgáltatván, nemsokára ollyan tüzet szítottam, melly elég volt az oroszlányokat fényével távol tartani, s igy kedves látogatásuktól megmenteni. Aztán előhúztam szegény lovamat, hogy a tűz mellé kössem, s így mind a ketten védve legyünk az oroszlányoktól. Egy pipa dohány lecsillapított, s csakhamar mély álomba merültem. Álmom pompás vendéglőbe vitt, hol egy pinczér azt kérdezé tőlem: „Rumos vizet parancsol-e uram, vagy ó sherryt, vagy claretet?" Kezemet mohón egy pohár után riyúj-