Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-12-30 / 36. szám

569 tájban Brighton városkához értünk, mely valami hat mértföldnyire lehetett Melbournetól, ma már azonban hozzá van csatolva. » Fáradtak lévén leheveredtünk egy koronafa alá, mert a vadonnak még a városhoz illy közel is voltak még nyomai, bár a vidéket Ízléssel épült és kis parkok által környezett igen csinos nyári lakok tarkázták. Épen szemközt esett velünk egyike a legcsinosb villáknak. Az út hosszában virágos kert terült, mellynek gyepén óriási tökök hasaltak, mellyeknél életembon sem láttam nagyobbakat. Pipázgatva hevertünk s számítgattuk hány mázsát nyomhat egy illy nagy tök, midőn egy magas, tisztességes, friss arezszínü szép öreg gentleman, hosszú felső kabátban és alacsony kalappal jött ki a nyárilakból, gyaníthatólag hogy a reggeli üde léget élvezze. Világosan állt, hogy ő a ház ura, s láthatólag nagy megelégedéssel nézdelte kis házát és kertét. Ugyancsak szerettük volna tudni, hogy mit reggelizett az öreg ur, de még inkább óhajtottuk volna, hogy ő ugyanazt kérdezze tőlünk, mert nem levén pénzünk, tudtuk, hogy egy falat étel nélkül kell Melbourneig bandúkolnunk. Egyszerre ránk esett tekintete, s kilépett a kertajtón, hogy jobban láthasson bennünket. Külsőnk nem igen lehetett ajánlatos, mert ruháink piszkosak és rongyosak valának ; különben is az ember nem szokott jó színben lenni jókor reggel, ha az egész éjet fenn töltötte. Valóban a mi külsőnk nagyon különbözött a csinos, öreg úrétól ki hozzánk közeiedék. „Meglássátok, hogy a vén kakadú reggelire hív;" — mondá egyik bajtársam, a legrongyosabb köztünk. „Az túlságos szerencse volna;" — viszonzám én. Az öregúr azonban, miután jól körülnézett, e szókkal lépett felénk: „Talán napszám utár jártok legények? „Nem —• szólalt meg egyikünk; reggeli után járunk." 0 azonban a czélzást nem értette meg. Hajlott korú embereknek mintegy szabadalmaik közé tartozik, hogy fecsegjenek és kutassanak; s a mi öregünk ugyancsak élt e szabadalommal. Elő sem tudnám sorolni, hány kérdést intézett hozzánk. Juhnyirók vagyunk-e ? — vagy tán favágók? — hová igyekszünk? honnan jövünk ? stb. stb. — Mikor aztán elmondtam, hogy sem ez sem az nem vagyunk, hanem kangoroo vadászok s a nyugoti részen lakunk a Port kerületben: ez érdekelni látszott őt. r „Es melly részéből jönnek a kerületnek?" firtatott tovább. Erre már egészen elveszté türelmét az én rongyos bajtársam és egy „Mi köze hozzá?" kiáltással pattant fel. „Jertek fiuk, ideje, hogy Melbourneba érjünk." Engem bántott, hogy olly durván feleltek az öregnek, mert hisz kérdései nem voltak sértők, s ősz haja és tisztességes külseje bizonyos tiszteletet látszott igényelni. 0 is zokon vehette, mert igy felelt: — „No, no, czimbora! azért kár úgy pattogni, nem akartam én senkit is bántani," — aztán hozzám fordúlt s kérdé, honnan kerültem Ausztráliába ? Megmondtam neki. r „Ugy talán ismeri Ashby Granget is ? — kérdé hirtelen és hévvel. „Ismertem, — felelém — meg Sam Westet és Morgan Rattlert is."