Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-12-20 / 35. szám

557 V. A Grangeban tett látogatásom után egy héttel Sam egy régi barátjához, Mr. John Robson sporting farmerhez kocsizott át feleségével, hogy ott ebédeljen s a délutánt vele töltse. Mindenkinek feltűnt Sam megváltozott magaviselete, mióta a kapitány részére azt a szerencsétlen adóslevelet kiállítá. Tartózkodó lett és hallgatag, több időt töltött nejével mint évek óta s ollyszerüen ragaszkodott hozzá, mintha valamelly titka volna közlendő, de nem érezne erre elég bátorságot. A női tapintat azonban ezt hamar kitalálta. Férje iránti szerelme, mellyet a múlt évek alatti hideg elhanyagoltatás fokonként lehűtött, újra teljes hevében lángolt fel s e szerencsétlen nő élte utolsó hetében boldogabb volt, mint évek óta. Sam az adóslevél kelte óta Morgan Rattlert se nem lovagolta, se nem hajtotta többé. Régi kedvencze rekeszének alsó ajtaján félóráig is elkönyökölt néha, szólítgatta, kenyérrel, sárgarépával etette; ezentúl minden közösség megszűntnek látszott közöttük. A világ szemei előtt azonban még mindig ő volt a gazda s azt a lovat fogatta be vagy nyergeltetto meg, a mellyiket akarta. Robsonék látogatására a giglovat választá. Tiszta és szép volt az idő; a friss lég pirosabb színt adott felesége hervadt orczájára, s szemei élénkebben ragyogtak, mert rég elfeledett múltak boldog emlékei támadtak fel lelkében, a mint férje mellett a gigben ült. Jack Robson, midőn kijött eléjök s az asszonyt a gigből leemelte, őszintén mondá, hogy Sam méltán büszke lehet reá, mert olly szép mint valaha. Kellemes délutánt töltöttek együtt s meglehetős későn indúltak vissza. Az idő ezalatt merőben megváltozott. Szél keletkezett s üvöltött egyes rohamokban, terhes felhőket, kergetve az égen. A ló az indulásnál szeszélyeskedett. Talán nem tetszett neki a szemközt csapkodó vihar s egy kis időbe került, míg Sam állandó rendes ligetesbe birta hozni. De ekkor sem ment örömest, ki-ki tört, folyvást szeszélyeskedett, minden kőrakástól ijedezett, míg végre a második mértföld végén Sam türelmét vesztve, végig vágott rajta az ostorral. Csak ez hibázott még a szikra fellobbantásához. A mint a ló a vágást érezte, felrúgott s ezzel vágtató iramban ragadva ment. Sam karjainak teljes izomereje sem volt többé tartására elegendő s minden a mit tehetett annyiból állt, hogy a lovat az útközépen megtartani igyekezett. „Csendesen, az isten nevére, ne sikolts! bízd rám a lovat!" mondá nejének, midőn ez rémülten fogódzott hozzá. Az első másfél mértföldön egyenesen nyúlt előre az országút, míg egy folyó partjára ért, hol élesen fordúlt jobbra s a parton vezetett mintegy 150 ölnyire egy malomig, hol ismét éles fordulóval balra tért, egy hidon át vitt s ezen túl ismét egyenes volt. A folyó partját ott, hol az út folyt mellette, korlát szegélyezte s e korlát alatt rögtön hét nyolcz lábnyi volt a víz, ha a megeresztett malomzsilipekről zuhogva rohant le a vizár. Sam lova nem csökkenté iramát, hanem őrült szágúldással ragadta a gíget a folyam felé, neki rohant a korlátnak, melly recsegve tört el s kocsi és ló hanyatthomlok zuhant le a meredek partról a vízbe. Sam, midőn maga hajtott, a sárhányó bőrt mindig kigombolva tartotta a maga oldalán, hogy a kellő pillanatban azonnal kiugorhassék. Ennek az lett a következ*