Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-11-20 / 32. szám

503 kellő pillanatig homályban tartani — s ime egyszerre széltiben kezdték rebesgetni, hogy istállómba új ügető érkezett. Morgan kisasszonyt épen nem kényeztette el korábbi életmódja s így sokkal több munkába kellett fogni mint más lovat, hogy ki ne törjön. Azt tartom soha sem volt hámban azelőtt, de azonnal bele okult; midőn kísérletül először fogtuk trágyás szekér elé, úgy elment vele, mint a legbiztosabb régi igás ló. Ezentúl aztán gyakran vont szekeret s a rátekintők esze ágába sem jutott volna, hogy e ló nevét annyiszor olvasandják majd mind győztesét. De azért kiképzését sem hanyagoltuk el. Hetenként kétszer, kora hajnali szürkülettel, vagy csendes holdvilágos éjjel kivittük a gyakorló térre, hol aztán az esetleg arra menőnek — midőn a patkók dübörgő gyors koczogására felrezzent, alig maradt ideje megfordulni s utána bámulni, hogy csak rövid perezre is láthassa. Nem tudtam még, mellyik színpadon léptessem fel először s ezt is, mint életünkben sok egyebet, esetleg határozta el. Nappal nagyon ritkán lovagoltam ki rajta s ha mégis tettem, úgy intéztem a dolgot, hogy senki se gyaníthassa kanczámban az ügetőt; s valóban ennek e tehetségéről legrégibb pajtásaimnak sem volt tudomásuk. Egy ízben néhány mértföldnyire lakó azon barátomat, ki a titokba avatva volt, látogattam meg s már esthomályban indultam tőle vissza. Hold nem világolt ugyan, de sötét sem volt e septemberi est; talán csak Angliában vannak illy félhomályéi alkonyatok. Csendesen lovagoltam a magányos országút közepén, midőn egyszerre kerékzörgést és patkókoezogást hallék mögöttem; kanczám füleit hegyezte s egy éles „gyi!" biztatással egy gig repült el mellettem, mellyben két ember ült, s mellyet az első pillanatra feltünölcg nagyszerű, gyors léptű ló húzott. Olly hirtelen termett ez mögöttem és előttem, mintha csak a föld gyomrából kerekedett volna elő. En talán fel sem vettem volna, de kanczám szeszélyeskedni kezdett s én megbocsátva a kantárt, utána rúgtattam. Legalább is százhúsz lépésnyire járt már előttem a gig, de én nem sokára nyomában valék; s a kanczát most már tüze ragadván, elhagytam a szekeret, mielőtt a bennülök jóformán érkezni hallottak volna. Én a baloldalon voltam; a lovat hajtó egyén azonnal meglátott s a hetyke modor, mellyel szivarját eldobva s ülésén felemelkedve lovát összeszedte és egy „Gyi te pejkó-"t kiáltott rá — eléggé bebizonyitá, hogy kész elfogadni kihívásomat. A ló gyönyörűen javitá iramát s a gig rögtön elgördült mellettem; részemről azonban csak egy térdnyomásba s egy „nosza Patty!" biztatásba került, hogy újra mellette teremjek. Ez úttal egész mértföldön át ment így, sőt lóhosszal tisztán vezettem is, de csakhamar beért s másfél mértföldet haladtunk. Nem tudom valljon úgy ment-e a gig-ló a mint csak tudott — azt hiszem hogy igen; részemről azonban azt képzeltem, hogy elhagyhattam volna, ha akarom. De nem akartam ; először mert nem tudtam, teljes erőt fejt-e ki ellenfelem, másodszor mert a ló giget húzott, mellyben a mint kivehettem, két testes ember ült. Mintegy mértföldnyire tovább egy vámsorompóhoz értünk volna, de nem volt kedvem odáig menni, mert ott meg kellett volna állanunk s én — még egy részt ellenfeleimről értesülni ohajték, más részt kanczám titkát a világért sem akartam dobra ütni. Az országútról az én oldalamon fiókút nyílt és vezetett egy majorság felé s midőn e pontra értünk, a gigben ülőknek udvariasan jó éjt kívánva, e mellékútra fordultam be.