Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-11-20 / 32. szám

bizalommal küldték benne iskolába gyermekeiket s a bérlők nyugodtan bízták Jarvisra nejeiket és leányaikat, mert tudták, hogy gondjukat viseli. A vidám squire meg megállitá néha a parkkapunál elhaladó kocsit e kérdéssel : „Na's Frank, nem felejtette el a halat?" A fogadóbeli csinos szolgálóleány édes mosolylyal vette át tőle a kis köteget (mi azonban akkor még nem crinoline volt), és sietett számára poharat tölteni a legjobb sberryvel, az egyetlen szeszes itallal, mellyel az öreg élt. Az országúton mindenki ismerte és becsülte öt. Ma már ilyesmi nem létezik; vannak azonban kis városunkban, kik az innen Londonba hetenként háromszor indult kocsira s azon időre még jól emlékeznek, midőn bizományt máskép minte kocsis útján végeztetni nem is lehetett. Voltak azonban a „Regulatornak" hibái is, s ezek közt a legnagyobb, mellyet sebesen haladni szerető jelenkorunk meg nem bocsátana, az, hogy mindig elkésett. Telente megközelítőleg sem volt érkezése órája sejthető , s ha néha este nyolezkor lementem állomáshelyére s kérdém mikorra várják a Regulatort, a rendes felelet ez volt: „Azt voltaképen tudni nem lehet." Ezen elkéséseknek többféle okai voltak. Először is a kocsi nagyon nehéz jármű volt, aztán meg öreg kocsisa számtalanszor állott meg holmi apró bevásárlások végett. Egy ízben emlékszem egy ekét vett, a kocsi tetejére kötötte , s húsz mértföldnyire vitte ismerőse számára, ki illynemü ekét régóta keresett. Csirkét, libát, galambot, mindenféle állatot összevett; átalában alig lehetett olly eladó tárgy, mellynek ö helyet ne tudott volna találni s ha aztán megjegyzé valaki, hogy mi az Isten csodájába fog ezzel vagy azzal kezdeni, kész válasza ez volt: „Lehet, hogy bolond voltam megvenni, de akadok én még bolondabbra, ki tőlem megveendi." Nyerészkedése azonban nem csak kocsin szállítható tárgyakra szorítkozott. Ha az út mellett esetleg valamelly szép csikót vagy borjút látott legelni, nem felejté el, s elébb utóbb talált számára vevőt. Meg-megállt a majorudvarok kapui előtt s bement szemügyre venni és kiválasztani a megtetszett állatot. A vámházaknál mindig várt reá egy egy lovas, eladó vezeték lóval, egy-egy bérlő, ki ama bizonyos tinó iránt akart vele szólani, vagy valamelly vénasszony a megrendelt kosár tojással. Nagy lócsíszár volt ö kicsiben ; minduntalan adott, vett és cserélt, s fogataiban minduntalan volt egy egy lógós, mellyre ép az imént tett szert. Hiába morogtak ezek miatt az idegen utasok, (a rendesek jól ismerték már az öreg gyöngéit és szót se szóltak); javíthatlan volt ő, s nem egyszer tette meg azt is, hogy valamelly versenytér közelében megállott, egy futást megnézett s csak úgy hajtott tovább. Minden hibái daczára azonban biztos kocsi volt a „Regulator", s bár fogataiban az örökös lóadás vevés és csere miatt gyakran épen nem összeillő dikhenczek búzták vonták a jármüvet, mindamellett baj soha sem történt vele. E kocsi bakján tanúltam én meg énekelni és lovat hajtani; mert alig értünk ki a városból, Jarvis rendesen így szólt: „Cseréljünk helyet úrfi; fogja meg a gyeplőt s daloljunk egyet!" Első dalunk rendesen az „ügető ló", a második a „déli szél és felhős ég", a harmadik „Tom Moody" volt s az öreg a dalokból kifogyhatlannak és boldog embernek látszott, ha énekelhetett. Dalai egy két ó angol ballada kivételével, mint „Nelson halála" és „Harry Bluff," mind sporttárgyuak valának s ezeket szerette