Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-10-20 / 29. szám

457 tetésünk helyére érhessünk, e hegy legalacsonyabb gerinczén át vezetett. Egyikünk sem beszélt; csak néha-néha volt egy-egy halk káromkodás hallható, a mint egyikünk vagy másikunk térdig süppedt valamely turfagödörbe, vagy megbotlott a magas hangafüben. így mentünk egy jó órát, s a mint a lég fokonkint élesebbé és a talaj keményebbé vált, tudtuk, hogy az oromhoz közelgetünk, bár alattunk és körülünk minden vastag homályba volt burkolva, fölöttünk pedig a csúcs szürke körvonalai időnként sürü ködben vesztek el. Jan a megelégedés mozdulásával hevert le a hangafüre, mondván : „Pihenjünk itt egy kicsit, mig jobban kivilágosodik, annál jobb kedvvel megyünk aztán neki a hegy hátralevő részének." S ezzel pipára gyújtva, néhány perczig hatalmasan pöfőkölt, aztán mellénye zsebébe dugta a pipát, anélkül hogy tüzét előbb kioltaná (igy szokták ezt a Highlanderek) s illyformán motyogott magában: „Ez a szél nem igen tetszik nekem, mert hátamba fuj, lehet azonban, hogy csak e szakadékból jő fel s hogy a csúcsra érve, ott szemközt kapom. A köd se kedvező, de hiszen napkeltével majd csak eloszlik." S tovább is igy folytatta, először egygyel-mással ijesztgetett, mi sportunkat megronthatná, aztán megvigasztalt, mondván hogy sejtelmei hibásak voltak. Kelet felé fokonként szürkült az ég; a csúcsok sötét tömegei mindinkább láthatókjlettek, a völgyekből nagy ködgoralyok emelkedtek, mintha csak valamely hatalmas volkán küldené fölfelé füstfelhőit, mig a légben minden oldalról hangzott a grousekakas éles szava s a fiókjait összehivogató tyúk gyöngébb pityegése. Vállra támasztott fegyvereinkel tovább haladtunk s húsz pereznyi menettel átkelvén a hegygerinczen, szemközt állottunk a Corrie Grawn nevü széles mély szakadékkal. Alsó részét még homály fedte, de a felsőt már a korány első világossága tette láthatóvá. A szakadék déli oldalát meredek sziklák zárták el s a tájjal ismeretlennek úgy tetszhetett, mintha ezen áz oldalon szarvasnak lehetlen volna felmennie. De Jan tudta, hogy lehet, s ezért — a hideg szél elleni menedék végett a sziklához ülve, vizsgálni kezdtük az alattunk elnyúló szakadékot, nem fedezhetünk-e fel benne szarvast ? „Azt tartom Master Charles — szólt Jan — jó volna már a mocsárra nyiló szoroshoz mennie, mi pedig kissé itt maradunk, mert nagyon csodálnám, ha e szakadékban nem akadna szarvas ; később majd mi is a Craggan Rawnhoz menet önhöz csatlakozunk." Károly hosszú nagy léptekkel indult tova s egy gerinczen átkelve, csakhamar eltűnt szemeink elöl. Pár perez múlva Jan elővette látcsövét s kémelni kezdte a szakadékot. „Úgy hiszem, látok szarvast — mondá kisvártatva — de nem vagyok bizonyos benne; tekintse meg ön is." Látcsövemmel a kijelölt irányba nézve, nekem is ugy látszott, mintha valami sötét tömeg mozogna felfelé. Látcsövét tokba zárva, Jan igy szólt sietve: „Perczet se veszítsünk többé s gyorsan a szoroshoz, különben a fővad hamarább odaérhet, mint mi." — Lehajtott fővel, félig megbukva siettünk előre, mig egy nagy szürke szirthez érkezénk, mely a szorosnak épen a közepén állott s mi e mögé rejtőzénk. Tiz tizenöt perez múlhatott el itt, midőn kőgördüléseket véltem hallani, Jan pedig öltönyömet megrántva, súgta: „Készen legyen, jönnek." Puskám egyik kakasát felhúzva, feszülten vártam a szarvas elötünését.