Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-10-10 / 28. szám

[ 439 ként egyszer-kétszer jártam be, s még deczember közepén is kaphattam bármikor néhány foglyot. Természetes, hogy vadabbak voltak, mint az idény elejéü s gyorsabb kapva-lövést és néha kettőzést is kívántak ; kelésükben az a különbség , hogy mig septemberben néhány lépésre várták be a kutyát, deczemberben nem voltak illy türelmesek s alig szimatolta a kutya, már is harminczöt negyven lépésnyiről rebbentek fel. De azért csak lehetett kapni, természetesen nem a mostani messze száguldozó ebekkel, mellyeket némellyek vizsláknak csúfolnak, s mellyek a répaföldeken olly garral járnak keresztül kasúl, mint valamelly gözmozdony — hanem biztos, jó orrú, közelkereső vizslákkal, s a szél, az idő, a vidék és a madár szokásai ismeretének felhasználásával, melly utóbbiról tapasztalásom azt mondja, hogy a rebbenös falka megkerítésére a legszükségesebb kellék. Nyomban követtem jobbra, balra és visszafelé s perezre se hagytam nyugton a falkát; mert szabály illyenkor nem törődni más falkával, hanem menni és folyvást menni az elöször kelt után s mindaddig zavarni, míg sikerül szétszórni s ekkor aztán közelebb várnak be az egyes madarak. Igaz, hogy ehez türelem, kitartás és elhatározás kell, el nem csábíttatni magát bármelly más kínálkozó kedvező esély által. Kell hozzá a vidék fekvésének és a foglyok röpteinek ismerete ; kell hozzá kemény és gyors gyaloglás, jó kutya, jó puska, jó lövés, jó szemű szolga, ki a falka beszállási helyeit jól megjelölni tudja. így aztán lehet jó sportra szert tenni. Attól tartok azonban, hogy az új iskola hívei ezen tulajdonokkal nem birnak. Unalmas dolog nekik egy falkával foglalkozni. Lassú munka ez. Türelmetlenek. Nem a czélt tekintik, csak lőni kívánnak s mondják: „Manó vigye a falkáját, kisértsünk mással szerencsét !

u Igen de mit szólnánk olly rókavadászról, ki a rókát egy darabra követvén, mondaná : „Manó vigye a rókáját; kerestessünk ebben az erdőben, van ott elég!" Néhány év előtt egy szomszédom meghitt, hogy egy úr társaságában , kit nem ismertem, hárman vadásszunk. Az ismeretlen egy londoni ifjú s új gazda, nem sokat értett a vadászathoz; szomszédom, bár valamivel többet, szintén keveset. Fogoly elég volt. Barátom egy harmincz darabból álló falkáról beszélt, melly a határban tanyázAzt mondám, hogy ez bizonyosan két összeverődött falka lesz, de házi gazdám biztosított, hogy csibekoruk óta ismeri s valóban midőn felrepültek, olly egyenlők valának, minők csak testvérek lehetnek. Szebb falkát soha sem láttam. Messziről keltek s egy közeli tarlóra szállottak. „Utánok !" kiáltám , mentünk s az újra felkelt falka egy répaföldre bocsátkozott le. Nem engedve társaimnak pihenésre időt, tovább vezettem őket, s lövéseinkre a falka most már nem tömör csomóban, hanem négyével ötével szóródott szét egy — talán negyed mértföldnyire fekvő lóherésben. „Még egy támadás" mondám „s tökéletesen szétszórjuk és összeszedegetjük őket; ollyan sportunk lesz, a minőt csak a szív kívánhat!" — de gazdám megunta a dolgot, elfáradt, nem akart tovább menni s mondá : „Keressünk más falkát!" Hiába kértem maradnánk csak e félig szétszórt mellett, nem, ő már eleget bajlódott ezzel s mást keres. Máskor is így tett és soha sem ment semmire; ezúttal pedig lőttünk 17 darabot (magamra esett 14), a helyett hogy összeszedtük volna mind, mit két jó sportsman köny. nyen megtehetett volna. Bármiként legyen is a dolog, tény az, hogy eleink pár száz év óta vizslákkal