Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-01-30 / 3. szám

37 ugráló őzeket, melyek sebesen iramodnak előttünk a fenyves sűrűjébe; jobban fel vagyunk izgulva, hogy sem illy megszokott dologra figyelmezzünk. Büszkén mint egy egy spanyol hidalgó haladunk el a favágók mellett, kik a faluhoz közel találkozván velünk, nagy tisztelettel köszöntenek, és sóvár szemeket vetnek zsákmányodra. Előkelő nonchalanceal felelsz az öreg gazdasszo nynak, ki Caroval és adjutánsaival eléd jön az erdei lakból, s azt kérdezi : ki lőtte azt a madarat: „ki lőtte volna? En." — Ki is lehetne olly derék siketfajd-vadász mint te! Igaz, hogy nem minden kirándulást kisér hasonló szerencse, nem mindig lőhetsz siketfajd kakast görgés közben; de épen az teszi e vadászatot olly ingerlékenynyé, hogy nehéz e mind inkább ritkuló vadhoz jutni, s a vadászat e neménél, melly ezer változatossággal jár együtt, egészen magunkra, szemeink, füleink és lábainkra vagyunk hagyatva. A siketfajdvadász gyakran tér zsákmány nélkül haza. Tegnap a rosz idő tette számítását semmivé. Reggel felé erős szél támadt, mind erösebben fútt a lombok között, lehetetlenné tette, hogy emberi fül a görgés különböző hangjait kivehesse, s a vadász nem visz egyebet haza, mint csúronvíz ruhákat, mellyeket a zápor átáztatott. Ma jó volt az idő, a kakasok szorgalmasan görögtek, minden jól ment, azonban a vadász vigyázatlanul a köszörülés bevégeztével tett egy mozdulatot, s a kakas — az ember lehetlenuek tartaná hogy illy csekély neszt észrevettessen, — az éj csöndében messze hallható szárnylebbenésekkel húzott tova. De az igazi siketfajdvadászt baleset nem riasztja vissza. Fáradhatlanul megyen következő este a lesre, és reggel siketfajdra , mig csak a kiszemelt vén ficzkót minden ravaszsága daczára meg nem ejtette. En mindig legjobban szerettem nagy vadon kiviil siketfajdra vadászni, már csak a helyzetek változatossága miatt is, mert ennél minden reggel uj élv kínálkozik, a vad mindennap máskép viseli magát, és annálfogva máskép kell vele bánni. így p.o. két eset történt vadászataim közben, midőn a különben oly neszes siketfajdkakas megfoghatlan közönnyel, mondhatnám vakság és siketséggel volt megverve. Legyen szabad ezeket elbeszélnem. 1843-ban két vadásztárssal egy vivóhelyet látogattam meg. Este egy tisztáson helyezkedtünk el, melyen hatalmas fenyő emelkedett apróbb fák és cserjék közül felfelé. Ketten mintegy száz lépésnyire álltunk egymástól, harmadik társunk, egy ismeretes öreg vadász ur távolabb, száraz helyen; kissé már sötét volt, midőn köztem és az ifjabb vadász közt egy siketfajd kakas, a mint kivehettük egy fenyő csúcsára^ mintegy 40 lépésre tőlem felgalyazott. Mint aféle ujoncz, még tétováztam a lövéssel, szomszédom azonban elcsattantotta a sárkányt, s bár én a lövésre jóformán megdöbbentem, a kakas mozdulatlan maradt. Végre összeszedtem magamat, és magam is hozzá lőttem. A kakas e második lövésre sem mozdult. Már a második csövet is kiakartam lőni, midőn szomszédom fegyvere ismét eldördült, a levegőt egy golyó hasította keresztül, s a kakas agyon lőve hullott le az ágak közül. Az állat két göbecs lövést mozdulatlanul állt ki. Hogyan történhetett ez ? — Mély talány volt a kérdés előttünk s az maradt akkor is, midőn másnap a vadat, bosszú keresés után megtalálván , láttuk hogy golyó, tehát csak a harmadik lövés ölte meg. — Talán egy göbecs szem mindjárt az első töltésből