Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-08-10 / 22. szám

349 sen ballagott a fövenyszí n közepére. A szegény állat láthatólag rosz állapotban sínlett , kétségkívül több napja koplaltatták már. Nem sokára körülvették kínzói, ordítozva, veres kendőket lobogtatva körüle, s lehető gyorsan elugorva, midőn üldözési szándékkal fordult feléjük, miben akép gátolták meg, hogy az egyik ember a másiknak sietett segítségére s figyelmét a megtámadottról elvonta. Ezen ingerlés mintegy negyed óráig tarthatott, minden különösebb érdek nélkül, s már-már unni kezdtem, midőn egy röppentyűt gyújtottak meg előtte, melly néhány perczig tüzet szórva nagyot pattant. Ez már ingerelni kezdte az elefántot s végre csakugyan dühbe is hozta, mert midőn három négy illy röppentyű egyszerre szikrázott és pattogott körülte, bőszülten topogott s komolyan iparkodott valakit porrá törni. Két három perczen át hasztalan igyekezvén kinzói közül egyet megkaparítani, hirtelen megállott s hihetlen gyorsasággal jobbra fordúlva, egyszerre szemközt állott üldözői egyikével, ki e rögtöni táraadást épen nem várta. Mielőtt azonban az elefánt rajta termett volna, sikerült neki nagy ügyességgel megbukva kitérni előle, de a dühös vad egy második fordulattal ismét utolérte, visszavonulási útját elvágta, s a nézőközönség velem együtt azt hitte, hogy ennek az embernek vége van. Két három yardnyira lehetett előtte, midőn az elefánt kinyújtott orrmányát felemelve lecsapott reája, de a nyúlként összegubbaszkodott embernek csak hátát súrolta — s figyelmét már ekkor a többiek vonták el róla. Ezután visszavonúltak mindannyian s néhány perezre, az ujabb támadás előtt magára hagyták az állatot, ismételvén néhányszor körülbelül ugyanazt, mi fönebb el volt mondva, az előadás e része végéhez közelgett, s most már a fölböszített állatnak elfogása volt a feladat. E végből, míg a többi athléta kendőlobogtatással és dárda villogtatással tartá lekötve figyelmét, egyikük halk ovatosan macskamódra kúszott hátulról feléje, kezében egy roppant vasfogóval, aztán egyetlen szökéssel mellette termett, s mi csak a vasfogó csappanását hallottuk és azt láttuk, hogy ugyanazon ember vagy tíz yardnyira ugrott hátra, az elefánt pedig három lábon áll, s a negyediket láthatólag éles fájdalommal húzza fel. Rajta volt ezen a vasfogó, a pata fölötti lágy húsra csíptetve, hol az elefánt nagyon érzékeny; a rúgóra járó vasfogó hegyes szögei az összecsappanáskor bele merülnek a lágy húsba s az így okozott nagy fájdalom a szegény állatot pár perez alatt úgy megjuhászítja, hogy három lábon biczegve engedi magát elvezettetni, s ekkor ismét lánczra verik, mint valami gonosztévőt. Minél nagyobb veszélyben forgott a kinzók valamellyike s minél jobban megtiporta az elefánt, annál szebbnek tartják a benszülöttek a sportot, s a nap hősét a guieovar gazdagon megajándékozza. Nem rég egyet már körülfogott orrmányával az elefánt, midőn ez csodálatos módon, minőre csak indián képes, kicúszott az ormánytekercsből és megmenekült, mi aztán annyira megtetszett a királyi potentának, hogy élte koczkázásáért rögtön egy kis faluval jutalmazta meg. — Jávorkaland. Múlt october havában, írja Canadából egy ismert uevü angol vadász, indián szolgámmal Ábrahámmal egy szép tó kis szigetén tanyáztunk. Már eddig is jó sportom volt s az utolsó három négy nap egyebet se tettünk mint vadhúst vagdaltunk és füstöltünk, mert sokkal távolabb valánk, hogy sem friss minőségben szálíthattuk volna el. Reggeli után, szolgámat munkában hagyva, csónakba ültem olly szándékkal, hogy a tó egy távoli öblét tekintsem meg s pukámat és jávor-csalsípo-