Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-08-10 / 22. szám

345 találtuk ott egy barátjával, a csőszökkel és az ébrancheur-ökkel együtt, kik reánk várakoztak. Ezen ébrancheurök feladata az, hogy az erdő nagy és terebélyes fáiról az alsó ágakat levagdalják s a lehullott száraz ágakat elhordják. E feladatuk nem könnyű dolog, mert bajos ám felmászni a roppant vastag bikkfákra, mellyek törzsének körülete négy öt yard. A felmászás csak kötél segélyével, mellyet az alsó ágakon átdobnak, történhetik, e mellett saruik talpához mászó vasakat kötnek s mégis minden ügyességük daczára gyakran történik szerencsétlenség, kivált tél idején, midőn a bikkfák csúszós kérgéről a mászó vas lesiklik. Alig múlik el év szomorú esemény nélkül, s a megüresült helyet nehéz aztán betölteni, mert bár az ébrancheurt jól fizetik s napjára hét nyolcz frankot is kereshet, mégis alig akad ember reá. Életmódjuk s a folytonos fáramászási gykorlat tagjaikat egészen eltorzítja s kiveszi természetes alakjából ; mindannyian löcslábuak s totyogva kifelé járnak ; élö példával világosítván fel eként Waterton észleleteit a majomfaj altagjainak anatómiájáról. Nem sokáig jártunk még a termetes bikkek és tölgyek sürü tömbjei közt, mellyek alatt kevés, úgyszólván semmi cserje sem gátolta haladhatásunkat — midőn az erdőkor csősze egy magas fához vezetett, mellynek tetejében egy nagy ághalmaz feltűnően valamelly ragadozó madár fészke volt. A fészket, mint ez képzelhető, a fa körül elszórtan beverő madárganéj árulta el; s e ganéj minőségéről ítélve, a fészket ölyüfészeknek lehetett volna tartani. Az ölyü nem hányja ganéját olly messzire, mint a galambász sólyom, s miután egy vagy két fióknál ritkán van többje, a ganéj menynyisége sem olly nagy, mint amannál. Az ébrancheurök egyike derekához kötött kosárral gyorsan felmászott a fára s a fészekben egy szép, majdnem anyányi ölyüt talált. Kifelé menvén az erdőből, egy második fészekre akadtunk, s ez már galambászsólyomé volt. Az ölyü rendesen az erdők legsűrűbb közepén szokta rakni a fészkét, míg a galambász sólyom vágásokhoz közel levő magas fákat választ inkább, minő a lionsi erdőben sok van. Midőn emberünk feljutott a fészekhez, az anyányi fiókok azonnal kirepültek belőle, s csak egyet lehetett megfogni. Ragadozó madarak fészkeiben mindig szokott lenni egy későbben fejlő kisebb és gyöngébb, mellyet a csőszök vakarcsnak neveznek. Ez a fészekalj Benjaminja. A vakarcs elfogatván, most már ideje volt a többi után látni, mellyek nem messzire szállottak. Barr jó szemmértéke azonnal felfedezte, hogy ezek nőstények. Általában egész napi járáskelésünk alatt meglepett e jeles solymár éles látása. Bármilly magas volt is a fa, a felrepült madarakra elég volt pillantania, hogy nemüket meghatározza s hogy soha sem tévedő biztossággal jelölje ki a fát, mellyre leszállottak. Az első felmászás ideje alatt az ébrancheurök felkötötték mászó vasaikat, s munkához fogtak, míg a többiek a menekülő madarak szemmel tartására szétoszlottak. Néhány felmászás, a lombok megrázása, s az ágaknak, — mellyekre a fiókok ültek , levágása után kifáradtak végre a fiatal galambász sólymok, leestek a földre, elfogattak s csakugyan pompás nőstények voltak. Déltájban egy második, később egy harmadik ölyüfészket találtunk s végre mintegy 300 éves bikkfák csoportjához értünk, hol szép sólyomfészket tudott a csősz, de előre mondá, hogy itt bajos lesz megkapni a fiókokat, mert már néhány nap előtt látta a fészek körüli ágakon üldögélni, s így ugyancsak szemmel tartsuk őket. Az éb-