Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-07-20 / 20. szám

.311 rájöttem, hogy efféle emberek minden állatot, melyre más husz társukkal együtt lőttek, s mely végre golyóktól majdnem átlyuggatva rogy le, magokénak mondanak ; kétségkívül a többi husz egyén is mind a maga diadalkocsija után köti a medvét. A fönnebbi szám alig hihető, ha tekintetbe veszszük, mennyivei kevesebbel dicsek hetnek a legerélyesebb vadászok is olly helyekről, hol medvék valóban nagy bőségben voltak. A számok különfélesége nagy. Azonfelül ezek az emberek csak akkor lőnek a medvére, ha nagyon közel van bozzájok. Hogy az oláh csak akkor lő, mikor a vad közelébe ért, ennek oka először az, hogy annál biztosabban találjon, azután pedig, mert halálosabbnak tartja a 8 vagy 10 lépésről tett lövést. Többször állították előttem, hogy ez vagy ama paraszt milyen jól lő, de én úgy hiszem, hogy egy medvenagyságu tárgyat kicsi szerencsével is el lehet találnunk, ha nem áll távolabb, mint egy középnagyságú szoba hossza. Láttam ezeket az embereket, ezeket az úgynevezett „jó lövök"-et nyulvadászaton , a hol a szó szoros értelmében minden darabot elhibáztak, akár közelről akár távolról. De meg kell jegyeznünk, hogy fegyverük szerkezete is gyarló; igen nyomorult kontármü az, mellyet gyakran csak sodrony tart össze, s ollyan, mintha mindjárt az első lövésre szét kellene repednie. A tulajdonosok azonban magok seún igen bíznak fegyverük pontosságában, s ez ismét egy ok lehet arra nézve, a miért csak közelről szeretnek lőni. Fegyverük mindig göbecsre van készítve, s postával és néhány golyóval megtöltve. Gyakran csudálkoztam, hogy illy borzasztó töltések a csöveket szét nem rúgták. A paraszt azonban azt hiszi, hogy minél több por és ólom van benne, a lövés annál halálosabb. Jó fegyverről, annak ereje és pontosságáról fogalma sincs. Hogy az enyimbe csak golyó fért és nem göbecs, ezt ők fel nem foghatták. Ehez járult még az, hogy töltésem aránylag kicsiny volt, alig ötödrésznyi, mintáz övék ; illy fegyverben keveset bíztak ők. De mégis voltak lepetve, mikor látták: minő pontossággal lehet vele igen kicsiny tárgyat távolról találni. Egyszer volt alkalmam ez embereket egy megsebzett vad kikutatásánál megfigyelni ; az ösztön bizonyos nemét követve, ernyedetlen kitartással haladtak a nyomon. Úgy hatoltak előre, mint a legdühösebb véreb, s nem hogy lankadtak volna, de sőt mindinkább növekedett erélyök. Az illyet legügyesebben tették ; a remény, hogy az állatot utói érhetik, s aztán talán reá lőhetnek, mindinkább ösztönözni látszott őket. Mihelyt a megsebzett állat szemök elé került, mindnyájan egyszerre rálőttek, a nélkül, hogy a távolságra ügyelnének, s rögtön feledve megszokott elövigyázatukat. Természetesen elhibázták, s lövésüknek csak az a következménye volt, hogy a vad még inkább megfutamodott. Németországban, hol a vadászat nemes mesterségének még törvényei vannak, az elejtett szarvas vagy medve azé, a ki először lőtt reá, ha az állat nem mindjárt rogy is össze. Itt azonban a törvények egészen mást rendelnek; azé a medve, vagy bármelly más vad, ki az utolsó lövést tette rá. Nem lehet valami ostobábbat és igaztalanabbat képzelni. Mert az állat, mellyet megsebzek, nem mindig rogyik azonnal öszsze, hanem tova iramlik, s lehet hogy futtában teríti le a másik vadász. Néhány perez