Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-03-30 / 9. szám

136 ' nácsát; mert azon biszemben voltam, hogy a bak, melly már megpillantott s mindeddig nyugton maradt, nem fogja állását változtatni, ba száz lépésnyire közeledünk is feléje, a melly esetben még mindig jó nagy távolra maradand tőlünk. De ezúttal nebány kiálló szikla innenső oldalát kellett volna elérnünk, hogy a zerge elöl fedve legyünk. Egyenesen a „torony" csúcsa felé vettük tehát utunkat; s igy noha az igen meredek volt, csak órahosszat tartó mászásra lett volna szükségünk. Fél óra meilva elértük a sziklák tetejét, s a zerge még mozdulatlan maradt. Most megujult reménynyel haladtunk előre ; de ép midőn a meredély csúcsa felé közeiedénk, a kutyák megszűntek ugatni és rosszat jósló csend uralga. A zerge, vagy a kutyákon keresztül tört vissza, vagy pedig valamelly ismeretlen menekvési útra bukkant. Károly és Lőrincz, mindketten azon véleményben voltak, hogy a bak, az első hadi fogást alkalmazván, elhagyá a tornyot. Hogy azonban teljes biztosságot szerezzünk, Károly a helyszínét kikémlelendő tovább haladt; ezalatt Lörincz és én a zergétöl elhagyott sziklacsuescsal szemközt levő hegyoldalon telepedtünk le, puskáinkat pedig, minden reménytől megfosztva látván magunkat, gondtalan helyeztük a földre. Alig telt belé néhány perez, s a toronyszikla innenső oldalán egész tömeg föld és ködarab gurult alá; ezt rögtön egy zergebak követte, s mielőtt felkaphattuk volna puskáinkat, nebány szökéssel eltűnt szemeink elöl. Meg keli vallanom, hogy ezen esemény bátorságomat vagy vadászszenvedélyemet teljesen lehűtötte, s csak is a kétségbeesés vett rá, hogy türelmes vadászaimat még egy végső hajtásra követtem a tó felé. Alig érkeztem azonban régi állásomhoz, midőn a már jó ideje fenyegetödző felhők rémítő dörgés közepette kezdének leszakadni; sors üldözte fejeinkre olly jég — (nebány darab akkora volt, mint egy kis puskagolyó) hó és esözuhatag ömlött, a millyennel sohasem kívánnék többé megküzdeni. A vadászat természetesen, rögtön félbe szakadt, mi pedig — mig a zivatar azon változással, hogy a vegyes özönt nagy esö követvén bárom óra hosszat dühön gött: -— a mint csak tőlünk telhetett, törekedtünk a tanya felé, hol vadászaim laktak. Egy havason haladván át, honnan a nyájakat nem rég hajtották volt le a völgybe, nagyon megilletődtem egy szegény juhászkutya látásán, mellyet —vénsége miatt hasznavehetlen lévén — gazdája kegyetlenül elhagyott. Ott feküdt a szegény hü pára; szemeit a völgyben levő kunyhóra szegezé s azt látszott képzelni, hogy valamelly eltévedt juh őrzése véget hagyatott bátra. Talán jótékonyság lett volna tőlem ha agyonlövöm, de szivem nem engedte ; reméltem még, hogy talán megtalálandja a völgybe vezető utat, vagy hogy gazdájában feléled még a szánalom szikrája s viszszabívja hü szolgáját. Félek azonban, hogy csontjai most azon a helyen fehérlenek, hol kimultáig híven megtartá őrhelyét. (Folyt, követ.)