Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-08-30 / 24. szám

tással a halomoldal csendes lejtőjéhez jutottam, mellyen egy szakadék nyúlt végig, s én ezen szándékoztam felmászni. Három óra elmúlt már s a Sszarvas még nem moz­dult; agancsa végeit szemmel tartva másztam én felfelé. Két vagy három helyen le­hetlen volt feljutnom; végre kedvezőbb helyen magasabb (pontra értem. Kutyám ki­tűnően viselte magát, utánozva és követve minden mozdulatomat; csúszott ha csúsz­tam, megbukott ha megbuktam. Hála az égnek! volt benső felkiáltásom, midőn olly helyre értem, hol végre egyenesen állhaték. A szarvascserkészekcn kivül kevés em­ber ismeri az egyenesen állhatás jótékonyságát, miután az embor vízirányosan féreg­módra csúszkált egy ideig. A fehér ágvégü agancsok még mindig ott voltak mozdulat­lanul, kivéve ha fejét hátra hajtá , megvakarni bőrét vagy elűzni a legyet. Most már meghajlás nélkül haladtam előre, míg vagy 300 yardnyira jöttem hozzá; de itt hirte­len megállva, nem láttam lehetőségét, hogy csak egyetlen yarddal is közelebb juthas­sak. Az utolsó elfedő dombhullámzathoz értem s habár e halmok távolról tekintve szinte összeolvadóknak tűntek fel, a hely szinén azt tapasztaltam, hogy egyik a má­sikhoz legközelebb három puskalövésnyire esik. Egy esélyem maradt még: a szarvas­tól talán nyolczvan yardnyira egy szikla vagy inkább szirtdarab feküdt s úgy látszott, hogy e mögé rejtőzve haladhatok s ha nagy a szerencsém, úgy megközelíthetem az állatot. Plaidemet a földre tettem s a bulldogot rá fektettem, hogy meg se mozdúljon; aztán öltönyömet szorosra felgombolva s fegyverem csövének szájába egy e czélra hozott dugót szorítva (hogy t. i. föld ne túródjék bele), a legkigyószerübb helyzetben, minőre csak emberi alak képes, másztam előre. Reméltem, hogy egészen laposan, ha­son fekve s egyetlen egyszer sem tekintve fel, észrevétlen haladhatok. Arasznyiról arasznyira csúsztam s midőn a szirtdarabhoz közeledtem, feladatom megkönnyült, mert itt a talaj kissé süllyedett s a hangafü magasabb volt. Végre a szirthez értem, felte­kinték, s a fehér agancs-ágvégeket nyolczvan yardnyinál nem távolabbra láttam. Most már nem féltem, hogy elvesztem vadamat; s igy kihúzván fegyverem csövéből a du­gaszt, lábaimat egyenként nyújtogattam, hogy olly állásba kelhessek fel, mellyböl lő­nöm lehessen; aztán fegyveremet lassan a szirt élére emelve s fokonként előbbre tol­va, csendesen egy térdre emelkedtem. A szarvas ugy látszott mintha a vele szemközt lévő dombot vizsgálná s bár testem egy része kiemelkedett a föld színéről, még sem látott meg. Fekvése reám nézve igen kedvező volt, mi ritkán történik ha fekszik a fővad; s igy lapoczkáját határozottan czélba vévén, épen a ravaszt akartam elnyom­ni, midőn hirtelen meglátott, felugrott s telhető sebesen iramlott meg. Keszeg irány­ba indúlt s mielőtt húsz yardnyira mehetett volna, rá lőttem. Czélzásom pontosságá­ról biztos valék, de a lövés csak gyorsítá iramát; repült mint a tegezből kilőtt nyil­vesszö és semmi sebjelt sem adott, kivéve, hogy fejét egy pillanatra lebocsátá. En kétségbeesetten mozdulatlan maradtam; nagyobb szerű szarvast soha se lát­tam még s világos veres szőre és fehér ágvégei bizonyiták, hogy ép azon állat, mely­lyet már többször láttam s mellyet megkapni fő óhajtásom. Futott, anélkül hogy ira­mát csökkentené, vagy száz yardot; ekkor egyszerre összezuhant, agancsai csattog­tak a köveken. Tudtam, hogy vége van s igy kutyámat híva, hozzá futottam. A szarvas mozdulatlan feküdt a ponton, hol összeomlott. Feltörésekor rájöttem, hogy szíve allján ment át a golyó; azt hittem volna, hogy illy seb bármilly állatot

Next

/
Thumbnails
Contents