Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-07-30 / 21. szám

331 és udvariassága által, melly az első találkozástól fogva érezteti velünk, hogy kedvesen látottak vagyunk. S épen igy a kecstellyes pompa s elegantzia is, mellyel a La Vénerien belül találkozunk, tökéletes öszhangban áll a finom izlés következtében minden külső tárgygyal és a helyiség és mellékei által keltett érzésekkel, s ha első tekintetre az ellentét nagynak tetszik, végre mégis azt kell találnunk, hogy az öszhang még nagyobb. (Folytatjuk). Anglia legjobb tizennégy markosa. (Vége). IV. Ideje úgy hiszem, hogy visszatérjek Mr. Coxhoz , kit a hollertoni fogadó udvarán állva hagytam s megkérdjem tőle, mi módon juthatnék tehát, ha akarnék, Anglia legjobb tizennégy markosának birtokába. Kisült, hogy a titok a következő. Egy ifjú farmer, kit ismertem én is, egy ponyt hozott Hollertonba, a cupra futandót s mellyet nehéz lesz megverni, mert ö (Mr. Cox) jól ismeri úgymond a ponyt s tudja minden csínját-bínját. Tulajdonosa tékozló korhely fiatal ember , ki már mindenét elverte, nem rég adta el két vadászlovát s ma a kis ponyn is kénytelen túladni, pedig saját nevelése s maga lovagolta be a falka után — s habár versenyre csak imént idomíttatá, megnyerte vele az első két versenyt, a melyben indúlt. Rövid idő óta tehát idomár kezén volt, ki a Hollerton-cupra nevezte s maga fizette be érte a tételt, mert a fiatal farmer se az idomítás költségeit, se a tételt nem birta lefizetni. Úgy látszik, hogy ez estén erős szóváltás folyt közöttük s az idomár kijelenté, hogy ha a farmer hajnalig ki nem elégíti öt, ö a ponyt sajátjaként fogja futtatni, s ha nyer, zsebre teszi a tétösszt és a billikomot, vagy pedig visszavonja a lovat és semmi esetre sem adja ki, mig költségei nem lesznek megterítve. A fiatal ember olly dühös volt e miatt az idomárra, hogy kijelenté Coxnak, miszerint kész eladni néki a ponyt kötelezettségével együtt, ha kifizeti az idomárszámlát és a tételt, mi összesen 21 fontot tett. Minden törekvése egyedül az, hogy a lovat az idomár kezéből kivegye. Nekem nem volt kedvem a dologhoz, először, mert soha szerettem magamat mások ügyeibe ártani, másodszor mert feltűnt az, hogy — ha a pony csakugyan olly jó, minőnek Cox állítja, miért nem veszi meg hát ö maga? Más részt azonban bántott az idomár méltánytalansága, mert úgy látszott, mintha csúnyáúl bánt volna az ifjúval. Mind ezt, mind az idomárt ismertem kissé; s habár bizonyosnak hittem, hogy a cup megnyerésére csekély esélyeim lehetnének, még a kanczának csakugyan jó volta esetérc is, ha ezt közvetlen a verseny előtt venném ki az idomár kezéből; még is ösztönzött valami, hogy a fiatal ember pártjára álljak. Ha a kancza csak felényire oly jó is, minőnek Cox mondja, úgy nyerhetési esélyeit valóban jóknak kellett hinnem; tudtam azonban, hogy nem lehet sokat adni szavára. Átalában haboztam a teendők iránt s azt gondoltam, hogy végre sem árthat a dolgot bővebben meghányni-vetni s így Coxxal visszamentem a közös vendégszobába, hol az illetők épen együtt ültek. Az idomár, a fiatal farmer s néhány vidéki vad ficzkó poharazott az asztalnál s midőn beléptem, hangos vita folyt közöttük. Az idomár józan és hidegvérű, a fiatal