Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-07-20 / 20. szám

s a közvélemény részemen volt. A vád nagy gonddal volt szerkesztve ellenem s a tanúk vallomásai (mint a „Méh" szerkesztője mondá szomszédjának) oszszemorzsolók. Giles, a sánta vámszedő, a veres esernyős vastag nő, a két Simpkinson lányasszony mind egy csoportban állottak együtt; s az elnöki szék felé tekintve, nemcsak hogy Bungot láttam benne, hanem jobbra tőle egy széken a Chunee Villa tulajdonosát is. A másik két biró, súgta barátom, jó ember, s nincS mit tartanunk töltik. Miután a tanúkat olly ünnepélyességgel, mintha élethalálra menne a dolog, kiküldték a teremből, a vén Bung kemény hangon kérdezett, mit hozhatok fel védelmemre. En egyszerűen csak azt jegyeztem meg, hogy talán sok időt és fáradságot lehet megkímélni, ha az ellenem felhozott vádakat mind igazaknak vallom, kivéve azt, hogy részeg voltam s hogy szándékosan veszélyeztettem bárki életét. Részemről ez csak esetleg volt s ha öreg barátomat és lovászát kihallgatnák, az ügy azonnal tisztába jöhetne. Ebbe kevés tanácskozás után beleegyeztek a birák. Ez azonban nem tetszett az öreg nábobnak, ki nagyon szerette önmagát beszélni hallani; felkelt, hogy az elnökhöz néhány szót szóljon s így kezdé: „Az előttünk álló rab személyére nézve" — midőn egy hang a tömegből közbe kiáltott: „Hold hard old Mullagatawny! nem katonai törvényszék ez, nincs itt szükségünk dobosra!" Hangos kaczajbantört ki az egész hallgatóság, maguk a birák is nevettek, a rendőrök elfordított arczczal röhögtek, a jegyző leütötte fejét, mintha az irományok közt keresgélne, csak az öreg őrnagy volt vérvörös a dühtől s alig birt annyit hebegni, hogy váljon szabad-e ö felsége tisztjét illy durván megsérteni? de elővette a köhögés s majd megfúlt belé, leült s máig se tudni, mit akart az „előttünk álló rab személyére nézve" mondaui. Az elnök szintén haragudott, fenyegetödzött, hogy rögtön kiürítteti a termet s csak állítsák elő a rendőrök azt a közbekiáltót, majd megmutatja ö neki. Oreg barátom tanúskodása elegendő volt arra, hogy a birák teljesen felmentsenek, nagy boszúságára a „Méh" szerkesztőjének, ki már készen volt az én példás büntetésem elmondásával a legközelebbi számban. A vén Bung szeretett volna még arra kényszeríteni, hogy a megijedt tanúktól egyenként bocsánatot kérjek, de a két birótárs ezt helytelennek találta s én jellemem legkisebb mocska nélkül hagytam el a termet. Az ügy az idősebb Simpkinson lányasszonynak nagy megelégedésére végződött, Snuffletonéknál még ugyanazon este elbeszélte, mennyire örült ő, midőn az a nyomorúlt fiatal ember igazaknak vallotta be az ellene emelt vádakat, mert, úgymond, nem csekélység ám tanúskodni embertársunk ellen illy roppant vétségben s ha ő tagad, esküdni kellett volna s ö ebbe talán bele hal Attól tartok azonban, hogy a szíves olvasó a kis kanczához hasonlítand engem, ki ha egyszer neki vágok és ragadni kezdek, szintén alig vagyok feltartható. Nem is fárasztom hát tovább s csak azt mondom el, mi történt az én fiatal ladymmel s az ő lak rúpiájával. Mint atyja irta volt, csakugyan Cheltenkambe mentek s három hóval később a „Méh" napi hirei között olvastam a következőt: — Cbeltenhamben f. hó —án, a Chunee Villa tulajdonosának — őrnagynak szeretetreméltó és szellemdús leányát oltárhoz vezette tekintetes — sat. E szerint e díj nekem örökre elveszett. Ha azonban a „Méh" e kis hire nekem bánatot okozott is, nem sokára egészen elenyészett ez, midőn a következett tavasszal egy Leamingtonban vadászó barátom levelét vettem, hol