Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-07-20 / 20. szám

313 fölötte a levegőben valélc s azt hiszem, hogy ennél furcsább kifejezési! arczot soha életemben se láttam. Most már a városka alá értem s itt a kétfelé váló út egyik ága egyenesen a nábob lakhelye felé vitt s az a kedves választás állt előttem, hogy vagy a városon keresztül vágtassak, a mint a nép épen a templomba gyülekezik, vagy a Cliunee Villa mellett haladjak el. Alig mondhatom ugyan, hogy a választás reám lett volna bizva, de talán ez utóbbi jobb lett volna, miután hihettem, hogy a lónak csendesülni kell, mielőtt ez uton a városba érnék; e végzetteljes reggelen azonban minden összeesküdött ellenem. Kanczám nyílsebesen kanyarodott fel az uton s midőn vagy száz yardnyit haladtam, kit kell látnom csendesen nyargalva előttem? az állatorvos urat. Egészen elbámult, midőn meglátott s alig hihette, hogy ugyanazon akanczán ülök, melylyet ő néhány nap előtt bárányszelídnek mondott. Vadlúdhajhászatomnak végét látni óhajtva, megsarkantyúzta vén Rosinanteját s utánam jött. Kanczám, a mint patkócsattogást hallott mögötte, még jobban neki riadt s én pár perez múlva a városban valék, mellynek közepén állt a templom. Chunee Villa ezzel szemközt lévén, az öreg nábob, leányával karján, épen a templomba ment, midőn elvágtattam mellette s utánam az állatorvos, ki teljes erejéből használta ostorát és sarkantyúit, hogy beérhessen. Én mindent csak úgy ködben úszni láttam: a templomba gyülekező s papra váró vidéki nép utánam bámult; a vén tiszt azt morogva, hogy ez a legbotrányosabb jelenet, mellyet valaha látott,bement a templomba leányával. Kissé távolabb a lelkészszel és családjával találkoztam. S most a kancza, mintha tudta volna, hogy minden bajt elkövetett már, megállott s én leugrottam róla, épen midőn a hozzám érkező állatorvos lelkendezve kérdé: „De az istenért úrfi, mi jutott eszébe?" Kis időbe telt, míg léhlzethez jutottam s elmondhattam neki esetemet — és ő csak ekkor jött rá, hogy ez részemről nem „csín" volt, minek e perczig tartotta. Nem mertem visszatérni, míg az emberek a templomba nem mentek be. Ekkor aztán mind a ketten egy fiókúton vezettük lovainkat öreg barátom lakához, hova elindulásom után egy órával értem vissza. Az öreg úr nagy aggodalomban volt miattam. Lement a vámszedőhöz kérdezősködni felölem, megmérte ugrásomat s ez az elugrás pontjától a leugráséig a korláton át épen 23 lábnyi volt, vagyis csak két lábbal rövidebb, mint Jack Russell híres ugrása; egy ponytól mindenesetre csodálatos tett. Kalapot és kabátot kölcsönözve az öregtől, egy lován este hazatértem, nála hagyván kis kanczámat, hogy tegyen kísérletet, mire képes vele menni, — én azonban bensőleg meg voltam győződve, hogy új vételemmel ma rosz fát tettem a tűzre. Természetes, hogy az esemény nagy zajt ütött a csendes vidéken, hol az emberek majd meghalnak valami újságért — s ugyancsak szép história kerekedett belőle. Akkoriban a fiatalság sok pajkos csínt követett volt el, magam is nem egyben vettem részt, e miatt, mint mondani szokás, jelölt ember voltam és sokollyant fogtak reám, mellyhez épen semmi közöm se volt. Igy most is, senkinek se jutott eszébe, hogy engem a 16 elragadhatott, hanem mindenki teljes bizonyossággal állitá, hogy lovaglásom előre kifőzött csín volt. Jacksonnál pezsgős reggeli után fogadtam, hogy a vámkorlátot átugratom s a városkában leszek ennyi és ennyi perez alatt; az állatorvos pedig fel volt állítva az úton tanúnak, hogy a fogadás nyerve vagy vesztve van-e. 20*