Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-06-20 / 17. szám

272 hajtókkal fölvervén, egy csoport vaddisznóra bukkantak, s oly szerencsével jártak, hogy kettőt vagy hármat elejtettek, jóllehet fegyverök csak szalonkára volt töltve. A mint a szalonkázás rövid szaka végződik, kezdődik a kacsázás; de erre nézve fentartom jegyzeteimet míg saját tapasztalásból beszélhetek a kirándulásról, mellyet a Tiszamelléki láposokhoz tervezünk, a hol, magyar barátim állítása szerint, szárnyas vadakra egész Európában legjobb vadászat esik. Van itt még a vadászat egy módja szokásban, melly a vadásznak vagy madárvizsgálónak jól elűzheti unalmas óráit, t. i. a füles bagolylyal vadászás. Ezt kiszedik fészkéből még mielőtt repülni tudna — bőven találkoznak Magyarországban mindenfelé, kivéve a pusztákon — gondosan tartják s ápolják míg teljes erejére s nagyságára jut, akkor aztán arra használják hogy a ragadozó madarakat oda csalogassa, mellyek éles szemökkel nagy messziről észre veszik s menten támadására rohannak. Az eljárás a következő: a földbe egy törzsököt ásnak, ha lehet közel valami magános fához, s mintegy tíz ölnyire egy kunyhótól, melly a vadász számára van felállítva; e végre csendes helyet kell kiszemelni, messze az országúttól vagy ösvényektől, hol attól tarthatni, hogy emberek járnak-kelnek. E törzsökhöz lánczolják a bagolyt. Először határozottan rosszul érzi magát, ide s tova ugrál s dühösen mardossa békóját. Belátva, hogy hiába erőlködik, belenyugszik, felborzongatja tollát s mintegy megsértődve nyugalomnak adja magát. De egyszerre szárnya végét fölemelgeti, hosszú fülét s fejét, válla közé húzza, s rémülten fölfelé s körül körül hunyorgat. Semmitsem látsz, de tudhatod hogy az ellenség közeledik. Most éles de messziről hangzó víjjogást hallasz a légben, melly inkább-inkább közelebbről hallatszik; aztán hirtelen szárny-csattogás, s egy nagy ölyv csap le a szerencsétlen bagolyra, s gyorsan mint a gondolat illan el puskád köréből. De nem pillantott meg téged s nem állhat ellen a kísértésnek, hogy újból megrohanja ellenségét ; így hát vijjogva vissza-vissza tér, újra meg újra támad, míg szépen lövés alá kerül. Olykor az ölyv, egy két roham után a fára ülepedik, s ekkor könnyű áldozatéi esik. Kemény töltést kell használni, mert szivós életűek. Erre magam is tudok példát, bár keveset vadásztam illy módon. Egy nagy sas, mellynek gyanúját kunyhóm közelében forgolódó munkások fölkeltették, nem hogy a baglyot menten megtámadta volna, hanem egy fára ült mintegy kétszáz yardnyira tőlem, és víjogva ott maradt vagy félóra hosszant. De gyűlölete a bagoly iránt erősebb volt mint gyanúja, és sohasem feledem el, milly méltóságosan vitorlázott le hirtelen és gyorsan a bagolyra, karmait több mint félhüvelyknyire eresztve a szerencsétlen bagoly hátába, a mint felé kapott. Két vagy három sükertelen roham után a fára szállt, eröt gyűjtendő újabb támadásaihoz. Én, tizenöt yardnyira, kacsa-seréttel bele lőttem, s a sas terpedt szárnynyal esett elébb a gallyazat közé s onnan le a földre. Azon hiszemben hogy oda van, fegyveremet a kunyhóban hagyva hozzá mentem hogy majd fölveszem. A mint egyik szárnya végét megfogtam, el kezdett csapkodni s megszabadúlt s mielőtt újra megfoghattam, lassan tovább lebbent, s tizenöt lépésnyire egy sövényre telepedett. Menten puskámért siettem (mellynek másik csöve csak apró söréttel volt töltve), de mire visszatértem, ő már messze járt a levegőben, s jóllehet két-három izben is le lebocsátkozott a mezőn, bíz' az végre is szépen elrepült.