Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-05-20 / 14. szám

221 hír, hogy az olykai gróf csodálatos két kuvaszával e vidék bérczeit hegyi szellem gyanánt éjjel-nappal keresztül kasul barangolja, biztos halált szórva a vadkanokra, mellyek közül már mesés mennyiséget ejtett el. Csak Tapoly völgye választván el Krajnyától szegény, hozzá hasonló lakásomat, felhasználtam a múlt évi vadászidényt, hogy régi s immár hegyi királlyá lett barátom lábaihoz vadász hódolatomat letehessem, s íme — levonva a regényes vidék költői képzelmének szüleményét, a szállongó hír valóságát, még az éji sportot sem véve ki, egészen igazoltnak találtam. Az első baráti kézszorítás s a kellem- és szellemdús Vilma grófnő nyájas fogadása után történt a kölcsönös bemutatás, köztem és Tarcsi meg János — engem czivilizált állapotukhoz képest szelid farkcsóválással fogadó individualitásai közt, követve azon kijelentéssel Aladár barátom részéről, hogy nem tudván kopóival a vaddisznó-sport körül olly mérvben boldogulni, mint azt óhajtotta és tudtára esvén, hogy a Bzomszéd faluban két kuvasz létezik, melly a falu csordájától elválva, gyakran a szomszéd erdőkben vaddisznókat hajt, azokat sajátjává tette, s hosszabb ideig tartó civilisálás után, mellyel e két — még nyakkötöt sem tűrő vad szabadságböst fékezni, s kitartó hajtásra képesitni kellett: utóvégre oda vitte, miszerint a versenyt e sport terén bármellyik kutyával elfogadni kész, minek bizonyítását magának másnapra fenntartja. Tarcsi, fehér kutya, nagy fekete foltokbal, János szürke szinü, mindkettő középszerű farkas nagyságú, s együtt bizony könnyen el is bánnának vele. A következő napi vadászat nem volt szerencsés, mert noha a galicziai hegyek igen szép contingenssel szoktak járulni barátom szenvedélyének kielégítésére, mindez azonban fáradhatlan athleti természetének nem elég, s úgy mutatkozzék valami a serte világból pár mértföldnyi távolságban körülötte, hogy az azon módon kezére is kerül. Az idö nem volt kedvező, lanyha esö után erös fagy következvén, a hó teteje becserepesedett s a vad csapásának megítélését igen nehezitette. Mind a mellett nagy meglepetésemre szolgált házi gazdám azon biztos, s határozott eljárása, mellynél fogva nem csak a legrégibb s legzavartabb csapásokat megítélni, hanem a hajtásokat is elrendezni tudta. Közel szomszédban nem lakván vadászatkedvelő, barátom csak saját vadászára, s egy pár jól betanított parasztpuskára van szorítva, melly ekkel a hajtás fek veséhez képest különféle, gyakran igen elmés fordulatokat visz véghez. A mai következő volt: a legfrissebbnek látszott nyomra állíttatott a vadász, az utolsó kannal viselt harczban vett sebből nem egészen felüdült Jánossal; a hajtás szemközti oldalán állott fel egy vezető Tarcsival, azon utasítással, hogy csak akkor bocsássa ki, ha János megkezdte a hajtást, hogy t. i. két oldalról támadtatván meg a vad, vagy a vadászok , vagy a lármázók felé vegye útját; a hátralevő két oldal egyikére, merre a vad rendesen forogni szokott, állott fel aztán a vadászsor, másikára néhány lármázók szerepére felfogadott s pisztolyokkal ellátott polgártárs. A vadászat tehát, mint mondám, vad hiányában sikeretlen volt s nem biztatván jobb reménynyel a távolabb fekvő, s ki nem nyomozott erdősem, haza felé ballagánk; útközben azonban azon helyre jutván, hol a krajnyai vaddisznó-sport királya éjfél tájban egy hatalmas kant leterített, azt-következőkép beszélte el.