Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-04-30 / 12. szám

102 átvágtatott, a homály miatt azonban nem láthattam, suta-e vagy agancsár. Hazatérve, a fővadász ép akkor érkezett meg tennap lőtt vadammal, melly a mérlegen két mázsánál többet nyomott. Ezalatt a hajtók gyülekeztek s mi a végzett reggeli után sz. Hubertus reménydús napja elébe nézve, megindultunk, ebédelő tanyául a „disznófogót" tűzvén ki. Az első hajtás a vadászoktól pár száz lépésnyire volt megkezdendő. A fővadász a hajtókkal előre ment a sürübe, mi követtük őket. P. bátyám menet négy falevelet vett fel olly czélból, hogy a ki a legrövidebbet húzza, legelsőnek menjen és így sorra. En lettem első, utánam P. V., P. L. és P. J. bátyám — igy haladtunk egymástól puskalövésnyire az „almás völgyön" felfelé egy bizonyos vonalig, hol a hajtókkal összejöttünk. Az első hajtás vége felé járt. P. J. bátyám már a széles vonalon állott, midőn egy suta borjával visszatörve, köztem és P. V. közt egy keskeny uton a legsebesebb irammal rohant át. A vadászláztól megragadott P. V. azt sem tudva, minő vadra lő, az elsőt oldalba találta; a vad felfordult, lábaival felfelé kapálódva s csak most láttuk, hogy szarvassuta híz az, de hozzá közeledvén csülökre kapott, futásnak eredt s bő seb vért hagyott maga után. Ekkor a borjút még láttam kissé s reá siitém fegyveremet, dc siker nélkül. P. V. barátom nagyon restelte, hogy a sutát lőtte meg s ezt én egy ideig takargattam is P. J. bátyám előtt, állítván, hogy fia hibázott; P. L. azonban hallotta a vad sebhangját s P. V. kénytelen lön tettét bevallani. Atyja sajnálva a vadat, feléje indult, vagy is azon pont felé, hol a vad másodízbeni felbukását hallottam; odaérve azonban már csak nyomaira leltünk. A hajtók az első hajtásból összejővén, a másodikat kezdtük meg. Helyeinket se foglaltuk el még, midőn a hajtásból két darab igen szép lapátos dám szökött ki. A harmadik hajtásban ismét P. V. állott mellettem; a hajtók már közeledtek, midőn szomszédomra két dámvad jött; lövése után kis vártatva zörgést hallok mögöttem s oda tekintve látom az egyik vadat iszonyúan sebezve. Rá lőhettem volna könnyen, de nem örömest szoktam más által sebzett vadra lőni s különben is hittem, hogy a vadnak össze kell rogynia. A sűrűségben nagy üggyel bajjal bujkáltunk szomszédommal a pontra, hol a vad pillanatig állt s látván a temérdek sebvért, elhatároztuk, hogy annál inkább nem követjük, mert a sürü, mellybe a sebzett vad letelepedni vonult, a következő hajtásba úgy is be lesz foglalva. Alig értem vissza álláshelyemre, midőn egy öt darabból álló dámfalka szelet fogván tőlem, mellettem a sűrűben mintegy 40 lépésnyire vágtatva robogott el. Ez volt utolsó hajtásunk ebéd előtt s ekkor összehíva egymást, az ebédtanyára siettünk, hol járta már a bogrács és kulacs íiditő tartalma, midőn Csibrákról S. testvérem és B. V. H. rokonom mindnyájunk örömére megérkezett s igy két puskával növekedvén a lövészek száma : az eddig eredménytelen vadászat jobb sikere iránt reményünk is növekedett. A fővadász egy kopasz hegy gerinczén állított el minket, hol a vidék igen regényes, de állásunk rosz volt, miért is a régi tapasztalt vadász P. bátyám elvált tőlünk s a völgybe húzódott. Elkezdődvén a hajtás, mellettem álló testvérem int hogy vigyázzak s maga lebukva czélozgat; hallom a csörtölést, az ágak tördelését s nemsokára testvérem lövését, melly azonban a rosz álláson csak bizonytalanba történhetett, a minthogy el is iramlott a szép 14-es agancsár s a hegy végéről, hol a fővadász