Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-02-28 / 6. szám

f 93 szökdelő angol felett; a vad elhozására nézve pedig nagyon is túl tesz amazon, mert nincs olly mély zsombék, olly sürü nádtörzs, vagy galyas vágás, melyen át ne törtetne, kimerültségig szaglászva s meg meg taposva minden bokrot, minden arasznyi sűrűséget, át meg át úszva a legindásabb tófenéket, mígnem megtalálta s elő hozza a lúdat csakúgy, mint a bukdácsoló kergeruczát, az erdei szalonkát vagy nyúlat sőt a rókát is. Bozontosabb, vagy ha rövid is, de sürübb szőre jobban takarja az előbb említett angol ebnél, mérsékeltebb járása s erős alkotása tartósabbá teszi s nem ritka a teljes erőben levő, tökéletesen használható 15—16 éves illyfajtájú vizsla. Az orosz vizsla, mellynek néhány példáját szintén ismertem, a szaglás finomságára nézve túltesz talán mind a két elősorolt fajon s télen vagy vízjárta helyeken tanítók nélkül is tökéletesen használható, de meleg száraz talajon, nyár derekán vagy még elég hő ősz napjainkon épen nem használható ; éghajlatunk tönkre teszi s e fajtú ebbel láttam azon mulatságos jelenetet, hogy a legszebb vadásztéren zsinóregyenest szaladt gazdája előtt egy kis bokor árnyától a másikig, hogy ott megpihenve eltikkadságából, fölkerekedjék, s újból kezdje az árnyék keresését. Legjobb vizsláknak tapasztaltam ekkoráig az angol és német vér keverékét. E keresztezésből olly fajt nevelhetünk, melly magában egyesítve mindegyik előnyeit, erösebb alkatú és valamivel lassúbb az eredeti tiszta angolnál, orra pedig csak oly finom, áll pontosan, és kellően idomítva elő is hoz mindenféle vadat mindenünnen. A jó vadász megkívánja, hogy szüleit is ismerje a felnevelendő kölyök kutyának, azok szerint ítél s több nemzedéken át gonddal tenyésztve, több helyen csakugyan olly fajra tettünk szert, mellyet sem az angol sem a német magáénak többé nem ismerne, de a melly az éghajlathoz, a vidékhez és talajához alkalmasan önálló fajként szerepel s tökéletesen kielégíti a jó, a szenvedélyes lővadászt. A vizsla orra és szaglási tehetsége legfőbb, legkiválóbb tulajdona. Születési tulajdon, mellyet semmiféle nevelés meg nem adhat, semmiféle idomítás nem öregbíthet. a finom szaglási tehetség hiánya olly hiba, hogy a legszebb, a legjobb alkotású eb nélküle legfeljebb is házőrzőnek való. Nehéz különben az orr finomsága iránt határozott ítéletet mondanunk. Viszonylagos ez is, és nehéz kellően meghatározni. Az orr finomságát többnyire azon távolság szerint mérlegezik, mellyböl a kutya megérzi a vadat, a biztosság szerint mellyel nyomozza és kikelti. Mind e jelek azonban nem csalhatatlanok. Számba kell ugyanis venni a cseleket, mellyekkel némelly vad él, hogy a vizslát kijátsza; vannak olly finom ösztönü vadak, hogy a kutyát rendkívüli ravaszsággal csalják ide-oda s csak a legvégső szükségben kapnak szárnyra. Elég csupán a harisra utalnunk. Azért ha ítéletet akarunk mondani valamelly vizsla jó szaglásáról, számba kell venni a talaj nyirkosságát vagy száraz voltát, a szél kedvező vagy rosz irányát, de meg a vad minőségét is. Akárhányszor halljuk a dicsekedést, hogy ezek meg amazok után haladt át valaki bizonyos téren, azok semmit sem találtak, ő pedig kikeltett kutyájával ennyi, meg ennyi vadat. Kineveti őket és biztosan azt következteti, hogy az ö vizslájának finomabb az orra. Pedig kár a dolgot föltétlenül elfogadni; mert számba kell venni a mellék körülményeket is. Nem okvetlen úgy kellett ugyanis lennie, hogy a később