Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-02-28 / 6. szám

91 vök a hova lehet s a vadnak korán sem engedek esélyt a menekülésre, mert ugy találom, hogy amúgy is sok esélye van. Nekem hiába kiált a mester: ne siessetek! En Scarronnal csak azt felelem : Mind e tanács szép és jó, De vadásznak nem való. Hanem hogyan is tegye az ember, hogy el ne hamarkodja a lövést ? Egyik híres mester azt tanácsolja, hogy a vadász menjen ki néhány napig — a napok számát nem mondja — üres fegyverrel s érje be vele, hogy minden kelő vadra rá fogja a fegyvert. Ez által tudván, hogy a puska vadat nem ejthet, meglehet tanulni a biztosabb czélzást, és meg lehet szerezni a szükséges nyugalmat. Már hogy biztos-e e módszer nem tudom, de mulatságosnak épen nem tudom. Az előbb említettem Houdetot más módot ajánl, hogy a lővadászt nyugalomra tanítsa. Ha a vad — úgymond — kikel, olvasson a vadász 1, 2, 3, 4, 5 s így tovább 10-ig, aztán lőjjön. Ez ajánlott mód mulatságos. Ha némi esélyt nyújt is a vadásznak, a vadnak bizonyára többet nyújt. Nekem sok higgadt vadász mondá, hogy soha feléig sem olvasott, a mi pedig engem illet, én ugyan soha sem olvastam egyig sem. Pedig én mind a mellett híres vadászvérből származtam : Oregatyám anyám részéről — ez családi hagyomány — tetszése szerint buktatta fel a nyulakat, burnótot szippantva. Ez némi magyarázatra szorul ugyan, ámde megadom. Ha a nyúl kiugrott, öregatyám benyúlt a zsebébe, kivette a burnótszelenczét, kinyitotta, belenyúlt két újjával, szippantott egyet, betette, visszatette zsebébe, felvette fegyverét, czélba vette és felhemperítette a nyulat. Felhívom ezennel a nagyon tüzes lövadászokat, hogy vegyék ezt fontolóra. Oregatyám, fájdalom, elhunyt mielőtt megtanított volna e mesterségre s így én csúnya módon elcsenyevésztem. Ha előttem nyúl ugrik, én soha sem nyúlok a zsebembe, sőt ellenkezőleg. Igaz, hogy nem élek burnóttal s így elkerülhetem e mesterséget. Végre is átlátom, hogy nekem e vezeklés nélkül kell sírba szállanom. De hiába! vidékiek vagyunk, hogyan is tudnánk úgy lőni, mint a fővárosiak. Halljuk csak mestereiket: „A vadásznak legalább három-negyedét el kell ejteni annak, a mire lő. Itt nem lehet kivétel. Sárszalonkát reptiben a mocsárban, fogolyt a siirüben, nyulat a kukoriczában , szalonkát szálas erdőben; legalább is három negyedet. A vadász 30 fürjből lőjjön legalább 28-t; ha nem lövi mind a harminczat." Ugyan mért nem már 31-t; azt is elfogadtuk volna. — „Lővadász fürjet soha el ne hibázzon." Soha? Soha! Persze, hogy illy soha se hibázó vadásznak kutyája is ollyan legyen, melly mértföldnyi területen megérezze a vadat s azt olly messziről jelezze a puskásnak, hogy ennek, míg a vadhoz ér, ideje legyen az előbb fölsorolt néhány monolog bevégzésére, így nyervén időt és alkalmat, hogy a hibázhatlan lövésre a kellő higgadtságot megszerezze. Van is elég ollyan vadász, a ki drága pénzen idegen országból hozatja meg a vizslák legritkább példányait, hogy itthon aztán kudarczot valljon exoticus példányával. Kezdetben nem is győzik dicsérni, magasztalni a külföldi termék felsőbbségét a bennszülöttek felett, miglen lassan lassan meggyőződnek, hogy nem mind arany a mi fénylik, vagy más szóval: nem mind derék kutya, a mi külföldről fényes aranyért került.