Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-02-10 / 4. szám

57 tunk, beszélgettünk az útközben látott fris zergenyomokról s hánytuk-vetettük utunk veszélyeit. Én szerényen kérdezém, vájjon ugyanazon az úton megyünk-e le is, a merre feljöttünk, megjegyezvén egyúttal, hogy az utolsó órai útat nem találom valami rendkívüli veszélyesnek. „Talán" feleié a vadász szárazon, „máskép gondolkoznám, ha nem volna ködös; de ugyanazon az úton leszállni merő lehetetlen s én a magam részéről ugyan rá nem állok." így hát leszálltunk a rendes járt ösvényen, s így végződött, nyájas olvasó, első kirándulásom a rovátkos szirtü Untersbergen. Ha időm s terem volna, sok más vadász-jelenetet ecsetelhetnék e gyönyörű hegységben. Beszélnék a hosszú, fárasztó órákról, midőn a zerge-csapat közeledtét lestem (hol egy fehér lábszárú derék vén bak kiválólag ingerelt bár czélba vehetném), látcsővel érhető távolságból száz yardnyi közelre. Elmondanám, hogy telepedtek aztán le a legnyíltabb s leghozzáférhetlenebb helyen, csupán azon reményt hagyva nekünk, hogy reggel könnyebben megtámadhatjuk (a zerge, ha nem háborgatják, éjszakán át ritkán hagyja el estve választott tanyáját), hogyan küzködtük át az unalmas éjt egy szénapadláson, mellynek rongyos födelén bátran befújt a hideg keleti-szél; és hogyan csalódtunk meg hajnalkor ezen reményünkben, a zergék e közben nyom nélkül eltűnvén. Beszélnék a fagyos, őszi reggelről, mellyen fényes holdvilágnál észrevettük a hajnali szellőt élvező méltóságos szarvast, néhány száz lépésnyire éjjeli tanyánktól. Megemlíteném bosszúságunkat mellyel fogadtuk a nyomorúlt tehéncsordát, mellynek zajos közeledte elriasztotta a már sajátunknak vélt martalékot, miközben visszalopózkodtunk a kunyhóba fegyvereinkért; megemlékezvén amaz ingerlő, izgató negyed óráról, midőn egy meredek hirtelen ereszkedő párkányon fekve, egyik lábammal gyep-csomóba, másikával sehova sem támaszkodva, egyik kezemmel a könnyű fegyvert fogva, másikával pedig alátámasztva, némi remegéssel lestem a zergebak megjelenését, mellynek éles fütyülését hallottuk a szomszéd szirtdarab mögött; és hogyan biztatott üres szóval a vadász, hogy minden bizonnyal szivén lövöm a vadat, ha majd egy pillanatra megáll a négy hüvelyknyi szirt-ormon; és hogyan fütyült ugyancsak ő, hogy az állatot kicsalja (mert a zerge, vadsága daczára is nagyon kíváncsi és szeret utána nézni, ha valami rendkívüli látvány vugy nesz rezzenti föl); és hogyan telt el szivem némileg hálával, midőn e csalogatásnak nem lett sükere, észrevévén, hogy puskámat kisütve kétségtelenül elvesztem az egyensúlyt s a legrövidebb úton rohanok le a mélységbe. Leírhatnám a nagyszerű látványokat, mellyeket élveztem, a lángra lobbant házat ezernyi lábra alattunk a völgyben, a légkör különböző állapotjának sajátságos hatásait. Megörvendeztethetném a tenmészetbúvár szivét a bogarászati s növényzeti kincsek felsorolásával, mellyeket e fölséges bérczen összegyűjtöttem. De azon veszem észre, hogy már is nagyon hosszúra terjeszkedtem; azért vázlatomat be akarom fejezni rövid elbeszélésével azon örökre emlékezetes nap eseményeinek, mellyen az első ízben sütöttem el zergére puskámat. (Folytatjuk). Anglia Stillworthy falvában nem rég egy ismeretes öreg pony vagy inkább galloway múlt ki, melly ha míg néhány Hetet él, hatvanadik évét töltötte volna be. A „Field" ezt egészen hiteles adatként irja s hozzáteszi, hogy lábai még jól birták, de a szusz íogyott ki belőle.