Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-12-30 / 36. szám

578 ébreszté bennem, hogy ma is történhetnék velem illyesmi. Az ember szokta magát néha illy kellemes álmokba ringatni. Néha néha megingott a ködfátyol s majdnem úgy látszott, mintha el akarna oszlani — ez pompás lett volna a vadászatra nézve. Annyi bizonyos, hogy a szél megfordúlt volt s most inkább éjszakról fújt, mint reggel — de a köd nem engedett s nem oszlott. Egyszerre csak dörögni, recsegni kezdett fölöttem a sziklákban, hogy azt hittem az egész hegy leszakad. Piff-paff szólt e mellett a lövés jobbra balra — egy golyót hallottam a sziklába, vágódni —• s egész csapat zergének kellett ott valahol föltűnni s rögtön minden irányban riadva elszéledni. Mint mikor valaki gyönge jégen jár, s egyszerre csak roppan körülötte s halálfélelmében jobbra-balra tekintve, keresve nézi, honnan közeledik a veszély, merről tűnik fel a föszakadás, úgy függtem én is a gyalogfenyü bokorban. Olly ködben, hogy harmincz lépésnyire nem láthattam s környöskörül a vad zörgés, sőt a mennyire szemem beérte, lehulló, lezuhanó kövek — egy pillanat volt ez teli feszültséggel s aggodalommal, olly egy perez az életben, mikor az ember mindkét vállán, főkép pedig a hátán is még egy arezot szeretett volna s egy szempárt, midőn majd elcsavarja fejét azon hasztalan erőlködésben, hogy ugyanegy időben mindenfelé tekinthessen. Most lövések hangzottak minden irányban — riasztó lövések, mint később kitűnt, hogy a fenn kitörni szándékozó zergéket visszatereljék s ugró zuhanó kő minden oldalon. Ekkor mintha segélyt volnának hozandók, egyszerre három árnyék tört ki a körből, keresztül az előttem fekvő téren. De, noha jól láttam, hogy zergék, az irányban még sem volt szabad lőnöm, minthogy könnyen már hajtó is áthathatott ez irányban, a golyók pedig e sziklák közt gyakran ép ellenkező oldalra vágódnak vissza. De meg mig arezhoz emelhettem volna fegyveremet már eltűntek, mintha a köd vagy valamelly szakadás elnyelte volna s még csak azt hallottam, mint rohannak a völgynek azon irányban, a hol C. herczeg állott. Paff! hangzott most onnan egy lövés, röviden s szárazon és feltűnt most, mit különben már előbb is tapasztaltam, hogy milly keveset hangzik a lövés illy ködben; tiszta időben a hatalmas sziklafal bizonyosan ezer mennydörgéssel vágja a viszhangot le a völgybe. Most azonban egyébre kellett öt érzékem, mint természettudományi tanulmányokra. Balra tőlem egy, csak bérezi rózsabokorral benőtt dombos lejtő volt, melylyet épen felismerhettem, a mint a szél keresztül korbácsolta rajta a ködöt. Arrafelé dobogást hallottam s mindjárt a lövés után föl is ismertem két zerge sötétlő alakját — látszólag olly nagyot, mint borjúkét — mellyek a lejtőn fölfelé rohantak. Ezek okvetlenül bakok s ez rám nézve egyúttal az utolsó alkalom. Habár a sürü ködben néha el eltűntek szemem elől, mégis a mint újra megláttam, három golyót röpítettem utánok. Minden lövés után, — pedig a golyók vágódását a meredek lejtőn meg kellett hallaniok — egy perezre mintegy bámulva megállapodtak, de csakhamar zavartalanul folytaták rohanásukat, mig előttem domb és zerge a köddel egy bizonytalan szürke tömeggé össze nem olvadt. A kutatásnál, igaz, egy csepp sebvért se találtunk s egy öregebb tapasztaltabb vadász, ki alól állt s köze lebbről látta, de nem lőtt, mert, mint mondá, suta és gida