Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-11-30 / 33. szám

529 voltak húzva, vagy négy lábnyi magas vágásban az erdőn, vagy lábon álló zabban, vagy pohánkában a síkon. E vonalak megszakadás nélkül folytak, kivéve az utakat, mellyek keresztül vágták. Az őrök külön a czélra állíttattak, bogy a három csapásban reggel, délben s este bizonyos távolságban gabonát hintsenek. A középső csapás mindig a királyé, a jobbra vagy balra esö választás szerint az angoulémi herczegé volt, a harmadikat Berry herczeg foglalá el, később pedig, a herczeg halála után, a szolgálatban levő testőrkapitány. Ha, a mi elég ritkán történt, a király más vendégeket hívott meg, ő, ugyan e távolságot megtartva, oldalt helyezkedett el. Á csapások pedig 150 lépésnyire voltak egymástól. A vadászok közti tért a hajtók foglalák el, kik többnyire 4—5 lépésnyire álltak egymáshoz s botokkal fegyverkeztek. A hajtók vonala a vadászokon túl két oldalra 5—600 lépésnyire is terjedt s félkört képezett. A király mögött a fegyverliordók, számszerint 26—30-an foglaltak helyet. Két sorban valának felállítva; az első sor a töltött fegyvereket tartá, a másik átvevé a kilőtteket, bogy átszolgáltassa Beaurte grófnak, egy régi tisztnek, kire a fegyverek töltése bizva volt s ki néha ugyan csak dolgozott. Mindkét oldalán tülök: egyikben lőpor, a másikban 4-es göbecs, az egyedüli, melly használtatott s habár kissé nagy volt, de hiszen nagymennyiségű fáczán közé gyakran őzek is vegyültek. Időről időre szarvassuták vagy gödölyék is jelenkeztek , de vesztökre, mert a király soha sem kegyelmezett nekik. Ellenkezőleg nem volt szabad fáczántyúkot lőni, elannyira nem, hogy a hajtóknak valahányszor fáczán kelt, kiáltaniok kellett: kakas ! vagy jércze ! A király jobbján mindig az állt, a ki a fegyvereket adogatta, bal kézzel a kilőttet vevé át s jobbjával nyujtá a töltöttet, de fel nem búzva, ezt mindig a király maga tette. Ha a belső vonal kész volt, lassan megindúlt, időt engedve a hajtóknak, hogy tegyék meg kötelességöket. A felhajtott vad, ragaszkodva a sürühez, melíyben lakott s minőt másutt sehol sem talált, kissé tovább ismét leszállt s ritkán hagyta el egészen. E részletek, lehet kissé hosszadalmasak, de el nem hagyhatók, hogy érthető legyen a következő. Egy nap a compiégnei vágásban vadásztunk s a vadászat már végére járt, közeledvén a magas deszkafallal kerített parkhoz, melly azt a kastélyhoz tartozó külön kis kerttől elválasztá. Itt történt a befejezés, azaz, midőn a vadászok sora vagy ezer lépésnyire megközelité a kitűzött vonalat, mindenki megállt; aztán a hajtók sora két szárnyra szakadt , és hosszú kerülést tett. E két szárny a kerítéshez érve új sort képezett s megfordulva arczczal a vadászoknak, vissza hajtotta rájok a vadat. El lehet gondolni, mennyi vad volt itt összeszorulva, miután olly messziről erre felé szoríttatott; valóságos mesterséges tiizi játék kezdődött. A menet igen lassan haladt , hogy a lövésnek élvezetét megnyújtsa; valamennyi vad, a szőrmés és szárnyas egyaránt, erőnek erejével arra vette útját, a merről jött, s mindnyája a vadászok előtt haladt el. A dauphine, ki nyitott hintón az erdőben sétakocsizást tett, eljött, hogy a kh