Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-07-30 / 21. szám

335_ ségét a vadász a szarvassuták száma után szokta becsülni, — mert nem lehet úgy olvasni mint a juhot leltározáskor, — bizton állithatom, mintegy ezer darab öreg szarvassuta tanyáz most a tilos területben. Ehez hozzá számitandók egy és két éves ivadékjai, az idei borjúk és a czimeresebb himszarvasok; a dámvadak még nagyobb számmal lakják erdeinket." „Sok, de nagyon sok lévén a vaddisznó, eleintén csak barkácsoltuk aztán csen des hajtásokban, később esti lesekben lőttük. Egy ily esti les alkalmával oly rendes dolgot láttam, melly igen is oda mutat, hogy lehetőleg nem jól okoskodunk mi emberek : ha az állatok észbeli tehetségét és érzékeit kereken tagadjuk. Halgassák csak e kis történetet, és határozzák el aztán : melyikünk tehetett volna minden tekintetben jobb és helyesbb combinatiót?"—Elgondolhatni mint figyeltünk mi, mindannyian fiatal hallgatók. „Egy izben elállottam lesbe — folytatá az ősz vadász,—a kocsolai sűrűségben egy kis tisztáson, ép azon helyen hol ön kedves gróf ur (s ezzel reám mutatott) a múltkor ugyanazon egy vaddisznó csapatból, egy álló helyen bárom disznót lőtt, s így emlékszik kegyed azon nagy tuskóra is, melly önnel szemközt, — az átellenes sürütöl mint egy kétlábnyi távolságra állott. E tuskó, vagy inkább fatörzse, lehet negyed fél lábnyi magas, átmérője pedig közel 4 láb. E tuskó irányában, mintegy 30 lépésre, t. i. a kis tisztás másik oldalán foglalván csendesen helyet: vártam szerencsémet. Állhattam ott már egy jó negyedig, midőn lépteket hallok, melyek a tuskó felé jöttek, a léptek könnyűek voltak, röfögést nem hallottam, s igy nem lehetett ez más mint róka vagy ily féle vad, mire figyelni nem is volt szándékom. Nem tartott félperczig, ki jő a róka a sürüböl, szájában három vagy négy ökölnyi vastagságú tölgyágat tartván; a tuskó mellett, — mellyre fel feltekingetett, csendesen megállott. E darab fával szájában, egyszer kétszer megkerülte a tuskót s felugrani próbált, mi több izben ugyan nem, de végre ép oly helyen sikerült, hol ö igen jól nézhettem. Felugorván lenézett, s nyomban leugrott; a tuskótövében mind járt megfordult s ismét felugrott, az emiitett fadarabot mindég szájában tartván. Ezen fel- és leugrásokat, legnagyobb csodálkozásomra addig ismételte, mig minden akadék nélkül egy ugrásra a tuskó tetején termett, ekkor leugorván, szájából kivetette a fadarabot, és a sűrűben nagy sietséggel eltűnt." „Mi lesz ebből ? kérdeztem magamat, de sehogysem tudtam mit gondoljak. „A nap már néhány perez óta lenyugodott volt, midőn messziről vaddisznó röfögését véltem hallani. Kevés vártatva veszem észre, hogy a röfögés mindinkább felém art, az agyarak összecsapásából sejtém egy felbőszült vaddisznó közeledését. Már lövésre készültem. Nagy figyelemmel nézek a sürü felé, s mit látok ? az én rókám tőiki a sürüböl, szájában egy, talán 6 napos malaczot tartván; egy ugrással felkap a tuskóra; a felbőszült emse, mely öt szájhabozva követte, előlábaival feltenyerelt ugyan a tuskó szélére, de felugrani nem tudván, agyaraival vágta a tuskót és dühösen röfögött, elannyira, hogy messzéről vad nemzetsége már felelt és közeledett is, de a róka az emse szeme előtt, teljes biztonságban falatozta fel malaczát, én pedig, megvallom leginkább attól tartva hogy a mindinkább közelebb röfögő vaddisznókkal — ba elég