Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-01-20 / 2. szám

31 had invásióját vitézül meghiúsítani. A valóságos tényállás azonban nem kelt komolyabb aggodalmakat. Az egész medvehistória a marcheggi jargon-on alapúi, melly a két éves kanit „Wildbár"-nek nevezi. A Morva vizének medre ez idén nagyon sekélyes lévén, megtörtént —- s nem is először — kivált a szép szerelmi idényben, midőn a vadkan az emsék után eped: hogy egy vaddisznó a magyar erdőkből Ausztriába váltott s az új havon a baumgarteni vadászok zsákmányául esett. Hogy a birodalmi fővárosban — irja a bécsi „Jagdzeitung" — medvék járnak kelnek, arról semmi kétség, Marcheggnél azonban eddig egyet sem nyomoztak. — Gróf Wenckheim József, Károly és Rudolf urak Békés megyei vadas terein a decemberi vadászatok alkalmával esett: dec. 9-én Sebesfokon 2 őz, 216 nyúl, 14 fáczán, 1 róka; — dec. 10-én Feketeéren 6 őz, 193 nyúl, 1 róka; dec. 11-én Pósteleken 11 őz, 376 nyúl, 115 fáczán; — dec. 12-én Gerlán 4 őz, 197 nyúl, 113 fáczán, 4 fogoly, 4 róka. — Összesen a négy vadásznap alatt: 23 őz, 982 nyúl

? 242 fáczán, 4 fogoly, 6 róka, 1 bagoly — mindössze 1258 darab. — Gr. Forgách Károly úr ghymesi vadasterén az idei új havon folyt vadászatok alkalmával 8 vaddisznó esett, de mind elmecsevészett s alig használható állapotban, mit egyébiránt a tavali makkhiány s a jelen tél szigorúsága eléggé megfejt. — Szép és nagy hiúzt lőtt a zemplénmegyei agyidóczi erdőben egy ott az erdők közt lakó hamuzsírégetö. Hossza 5 lábnál valamivel több, szőrzete igen szép. Gróf Anarásy Manó kitömetni és a m. Muzeumnak akarta elküldeni; a lelőtt vad elhozatala iránti megrendelésére azonban azt az értesítést vette, hogy a hiúz bőre már le van fejtve. Azóta a nőstyén nyomait is látták. Ez az ötödik hiúz, melly 15 év óta Zemplén megye felső részén lövetett. — A prairiek vad lova. Lóháton haladtunk át olly területen, mellyen sok mértföldnyi kiterjedésben csak napraforgó nőtt, sötét maghordó karéjával és sárga szirmainak sugárkoszorújával híven kísérve a nap képét keletről nyugot felé, mélán lehajtva fejét a mint az éj árnya reá kezdett borulni. Közüle néha-néha azurszín finom virág kékellett ki, szagtalan ugyan, de kedves ellentétet képezve a napraforgó fényes sárgájával. Körülbelől tizenegy óra tájban igen nagy távolban észrevevénk egy gyorsan haladó állatot s lovainkat sarkantyúba kapva azonnal üldözőbe vettük. Negyedórai lovaglás után eléggé megközelítők, hogy bivalynak ne nézzük, de szarvasnak vagy antilopenak nagy volt. Folytonosan közeledve fejének egyenes, magas hordozása, sörénye lebegése s testarányainak szépsége csakhamar fölismerteté a vad prairielovat. Ránk tekint s nyilsebességgel tova iramodik, mig jóval meghaladott bennünket, ekkor megáll, reánk néz és 400 lépésnyire enged közeledni, de azután más irányban ismét futásnak eredt olly keccsel jártatva tagjait s olly sebességgel iramodva, hogy alig nézhettük eléggé. Megálltunk ; mert hiszen szó sem lehetett arról, hogy elfogási czélból üldözzük e nemes állatot. A mint észrevevé, hogy nem követjük, nyomban ö is megállt s úgy tetszett szintolly kiváncsisággal telt el mint minmagunk, — kis fordulatot tett s aztán olly közel jött, hogy határozottan szemügyre vehettük tiszta, fényes szemének kutató kifejezését s pi isszögő orrlyukai szapora ívmozdulatait.