Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-07-20 / 20. szám

324_ hogy a távolság sokkal nagyobb, és semmitsem akar lövésről hallani. Most hát vissza, a merre jöttünk csaknem csúszva, míg egy széles sziklapárkány választ el a zergétöl; ekkor egyet kerülünk, ismét kapaszkodunk kissé s imé 150 yardnyira vagyunk a helytől, hol a bakot láttuk volt. De, óh pokoli játék, ö eltűnt! „Amott van" bíztat Fritz, „ama facsoport mögött." De hát e fák 200 yardnyira vannak s mindössze egy vörhenyes foltot látok, mely tán a zerge lehet. Ily kis tárgyra nem merek rálőni. Egyszerre éles fütty hallik felülről; elfelejtkeztünk volt a többi zergéről, ezek pedig megpillantottak s figyelmeztetik pajtásukat itt alant a veszélyre. Egy pár ugrás és se puska se szem nem érheti többé. „Sacramento! malefizio! ezer ördög!" pattan ki Fritz „De a zerge nem hallgat káromkodására, barátom" s nagy szamár volt, hogy az elébb nem engedett lőnöm. „Ma este már hiába vadászunk," mormogja Fritz, „jobb lesz hát ha lemegyünk a kunyhóba s a tüz mellett megszárítkozunk;" mert a nedves fűben s törpefenyüben egészen átáztunk. Későre járván az idő, kedvetlenül beleegyeztem, s három negyed órai csúszkálás s bukdácsolás után a kunyhó ajtajánál állottunk. De miféle szakgatott, éles süvöltés hallik a völgyeletben ! s most a mi oldalunkon, most meg amarra más irányban hangzik a válasz. „Marmota" mondja Fritz; „s ha korán reggel nem lőhetünk zergét, dél felé tán marmotához juthatunk legalább." Most Fritz rengeteg tüzet rakott, és szerény estelink után mellé ültünk, hogy lábunkat szárítsuk, egyet pipázzunk s aztán rövid csevegés után széna-ágyunkba rejtőzzünk. Hogy, hogy nem, rosz szellemem sugallatára szóba hoztam a vadászok s vadorzók esetleges összekocczanásait; erre Fritz ráhúz egy halálig unalmas históriát, milly baja volt neki egy emberrel a ki pedig nem volt vadorzó. Valahányszor lélekzetet vett vagy hogy történetét fejezetekre ossza, időnkint elmondogatta e tételt: „Alsó dieses Ding ist gut." Mi köze volt ennek történetéhez, nem bírtam kikutatni, de midőn ötöd vagy hatod ízben emlegette, illedelmesen figyelmeztettem, hogy nagyon késő van s nagyon fogok örülni, ha más nap este meghallom a végét — a mi ugyan, hála az égnek nem történt meg; Fritz megértette intésemet s igy hát betemetkeztünk a szénába. Hajnal hasadta előtt talpon voltunk, s úton is, még pedig rendkívül vad úton, minden arra mutatott, hogy évek előtt ez roppant természeti forradalmak színhelye lehetett. Mindenfelé régóta tövestől kitépett roppant fatörzsökök s rengeteg összehasadozott szirttömegek hevertek, melly hasadékokon majd átugrani, majd oldalaikon lemászni kellett, hogy az alpban a törpe fényük kétségbeejtő tömkelegébe bonyolódjunk. Még a tájat jól ismerő Fritz is gyakran útat vesztett. Egyszer épen illy áttörésben fáradoztunk, midőn meghallok a jól ismert füttyöt; s jóllehet a közbeeső fák miatt nem láttunk semmit, a legördülő kövek elárúlták merre jár a zerge. Nyolcz óra tájban kibontakoztunk e zűrzavarból s egy második szép gyepszigetre értünk, mellyet tiszta hidegvizű csermely — a vadásznak legnagyobb áldás — hasított középen. — Elhatároztuk, hogy itt reggelizünk, miután a nap már jól fenn volt, s a zergék a magasabb tájakra húzódtak, körül a part egészen át volt lyuggatva, s az üregek bejárásában időről időre barnás állat látszott, melly keményen körül tekintve azon éles süvöltést hangoztatta, mellyet előbbi este első ízben hallottam volt, s aztán eltűnt odújában. Ez volt a marmota. A reggelivel hamar elbántunk, mire Fritz a fűbe nyújtózva, kissé álmosan kez